Sokat tanulhatunk olyanoktól, akiknek az életét az elkötelezettség, a kitartás és a meggyőződés vezérli. Ilyen példa számomra Rozgonyiné Krajcsir Sarolta, aki 26 éven keresztül volt a Lydia magazin főszerkesztője. Vele beszélgettünk a hivatása kezdeti időszakáról, örömökről, kihívásokról és a jelenről. Gér-Bódiss Tímea írása

Úgy tudom, fiatal lányként színházi pályára készültél, végül mégis teológiát végeztél. Hogyan váltott irányt az utad?

Valóban így volt, tizenegykét éves koromtól a színjátszás egyfajta „szerelem” lett számomra. Iskolai ünnepségeken sikeresen szerepeltem, több szavalóversenyt nyertem, aztán diák előadói szakkörben tanultam, gyakoroltam a színjátszást. Rengeteg színdarabot, filmet láttam, lenyűgözött minden, ami ezzel volt kapcsolatos. És bár azt csinálhattam, amit legjobban szerettem, legbelül mégsem voltam nyugodt. Megpróbáltam elfelejtkezni róla, mégis éreztem: Istentől távol tart ez a rajongás, nem lehetek egyszerre „Thália papja” és Krisztus szolgája. De nem volt erőm hozzá, hogy Őt válasszam. Egyszer egy ifjúsági imaórán történt a döntő fordulat: Jézus jelenléte egészen valóságosan érintett meg, és a szeretete minden korábbi vágyamat és célomat felülírta. Úgyhogy visszaadtam a főszerepet a színdarabban, amit éppen próbáltunk, és Jézusnak adtam az életemet. Ez a „szerelem” lett az igazi, ami azóta is tart, és átível az örökkévalóságba.

Később a férjeddel közösen lelkészházaspárként szolgáltatok gyülekezetben, majd kallódó fiatalok, utcán élő emberek között is. Ez nagyon megterhelő lehetett, biztosan sokféle sorsot megismertetek. Hogyan tudtatok a nehézségek ellenére is kitartóan reményt adni az embereknek?

Mindketten tiniként szembesültünk azzal, hogy Isten nélkül a legszebb kilátásokkal is reménytelen az életünk, viszont Jézusnak van ereje arra, hogy új kezdetet adjon. Mi egyszerűen továbbadtuk ezt a jó hírt, hiszen Jézus éppen az elveszettekért jött. A férjem, Botond különösen is jól megtalálta a hangot az utcán kallódó emberekkel, a kábítószeres fiatalokkal. Örültek, hogy valaki törődik velük, meghallgatja őket. Legtöbben közülük itt meg is álltak, változásra nem álltak készen. Sokszor nehezebb volt azzal szembesülni, hogy elutasítják a lehetőséget, amit Isten készített és kínál nekik, mint azzal, hogy fizikailag mennyire kilátástalan az életük. Küzdenünk kellett, hogy ne győzzön le bennünket a csüggedés, ne veszítsük el mi magunk a reményt. Voltak természetesen, akik igent mondtak Istennek, és terápiával vagy anélkül sínre került az életük. Mi igyekeztünk, hogy ne is az eredmény, ne is az eredménytelenség határozza meg a közérzetünket, és ez csak úgy volt lehetséges, ha a fókuszunkat újra meg újra Jézusra irányítottuk.

Elisabeth Mittelstaedt Németországban indította el a Lydia keresztény női magazint, 1992-től pedig már Magyarországon is elkezdték terjeszteni. Te hogyan kapcsolódtál be a Lydia körüli munkába?

Elizabeth és a férje 1997-ben olyan házaspárt keresett, akik a magazin magyarországi terjesztését megszervező és működtető munkatársuktól, Gracza Jocelyntól átveszik a feladatokat. Vállalják, hogy kezelik a Lydia adatbázisát, adminisztrálják a postán vagy telefonon érkező megrendeléseket, rögzítik a befizetéseket és hetente kiküldik az esedékes magazinokat; lektorálják-szerkesztik a németből fordított cikkeket; korrektúrázzák a grafikailag megszerkesztett oldalakat; fogadják és vámoltatják a Németországból beérkező magazinszállítmányt; félévente előkészítik a nagypostázást, végül feladják a többezer küldeményt.

Botonddal addigra a magazinszerkesztéssel és -kiadással kapcsolatban elvégeztünk néhány intenzív kurzust, el is indítottunk egy saját kis gyülekezeti kiadványt. Tehát a munka nem lett volna teljesen új terület számunkra, de imádkoztunk, hogy csak akkor essen ránk a választás, ha Isten akar megbízni ezzel a feladattal. Nagy megtiszteltetésnek éreztük, hogy végül így történt.

Milyenek voltak a kezdeti idők, hogyan nézett ki a főszerkesztői feladatköröd az első években? Mik voltak a legnagyobb örömök és a kihívások abban az időszakban?

Kezdetben a feladatom sokkal komplexebb és kicsit más is volt, mint a szigorúan vett főszerkesztői munka. Akkoriban a cikkek legnagyobb százalékát a német magazintól kaptuk, ezeket kellett fordítókhoz eljuttatnom és részben fordítanom, azután lektorálnom, szerkesztenem, adaptálnom. Emellett a megrendeléseket adminisztráltam és postáztam, a többit Botond végezte a munkája mellett. Félévente a nagypostázásnál a gyülekezetünkből egy kis csapat segített, a gyerekeink is sok részfeladatba bekapcsolódtak.

Ami a kihívásokat illeti: több területen is ki kellett lépnem a komfortzónámból! Engem például soha nem vonzottak az elektronikus gépek és kütyük. Annak idején, a kilencvenes években arra is ritkán lehetett rávenni, hogy valamilyen logikai játékot játsszak a komputeren. Ehhez képest a Lydiánál meg kellett tanulnom az adatbázis kezelését, és naponta órákon át kellett a számítógépet használnom. Ez nem kis erőfeszítésembe került! Másban is le kellett győzni magam: csomagot készíteni és postára vinni ugyanis már gyerekkoromban sem szerettem, most pedig mindez a munkám része lett. Azt nem mondom, hogy megszerettem, de az évek során egészen jól belejöttem! Az ember persze szívesebben végzi azokat a feladatokat, amelyek az erősségei, de annak az oldalának is fejlődnie kell, ahol gyengének, alulfejlettnek bizonyul.

Melyik volt számodra a szolgálat legkedvesebb része?

Azt szerettem leginkább, amikor a szövegekkel dolgozhattam. A németből vagy angolból fordított cikkeknél különösen is szükségem volt kreativitásra. Élveztem, ha sikerült megtalálnom egy-egy kifejező szót, amely a tartalmat nemcsak érthetőbbé, hanem a szöveget színesebbé, érdekesebbé, olvashatóbbá tette. Mert hát a magyar nyelv különösen is kényes a szóismétlésekre, nem tűri jól a létige gyakori használatát, és a nyelvtani szerkezetek is másak, mint németben vagy angolban. Nagyon jólesett, amikor egy egyetemi oktató, aki a német Lydiát olvasta, a később magyarul is megjelenő cikkekről megállapította: jobbak, mint eredetiben! Igazán bátorító volt ezt hallani.

Egy másik testhezálló feladatom volt, hogy képeket kerestem a magazinba. Összességében fotók tízezreit néztem végig, hogy a különböző cikkek mondanivalójához, hangulatához a lehető legkifejezőbbet találjam meg a választékból. Persze elfáradtam, viszont nagyon élveztem.

Voltak-e mélypontok, amikor nehéznek élted meg, esetleg feltetted magadban a kérdést, tényleg neked kell-e vinned ezt a szolgálatot?

Igen, időről-időre előfordult, hogy szembetaláltam magam a saját korlátaimmal. Sokszor az egészségem és a fizikai teherbírásom jelentett korlátokat, időnként a személyiségemet éreztem alkalmatlannak, máskor a tehetségemet és képzettségemet találtam kevésnek. Néha kissé irigykedve vettem észre azokat a tulajdonságokat másokban, amelyek belőlem hiányoztak. Ilyenkor szerettem volna megfutamodni – de Isten nem engedi ilyen egyszerűen útjára az embert. Hallottam egy megállapítást, amit nagyon találónak érzek: Istennek fontosabb a karakterünk, mint a kényelmünk! Fontosabb az, hogy megtanuljak kitartani, hogy kész legyek új dolgokat tanulni, hogy engedjem magamat korrigálni mint az, hogy komfortosan érezzem magam a saját kis burkomban.

Isten segített túl a mélypontokon – erősített bibliai igéken keresztül, a lelkemben megszólaló szelíd hangjával, sokszor pedig arra alkalmas embereket vezetett mellém, akik segíteni tudtak.

Van-e olyan történet, cikk vagy élmény, ami különösen is megerősített téged, amire szívesen visszaemlékszel?

Általánosságban elmondhatom, hogy minden történet és cikk nyomot hagyott bennem, valamit hozzáadott a látásmódomhoz, válaszolt egy-egy aktuális kérdésemre, vagy épp a saját küzdelmeimben segített. Mindig én voltam a legelső, akit a Lydia írásai építettek, és imádságra vagy elgondolkodásra késztettek. Amikor valaki az olvasók előtt megnyitotta a szívét, leírta vagy elmondta belső, személyes élményeit, úgy éreztem: „szent földön állok.” Ezért nehéz bármelyiket is kiemelnem a sok közül. Ha mégis választanom kell, egy régi és térben is távoli történetet hadd említsek: 2000 novemberében a magazin egy amerikai lelkészfeleség vallomásával kezdődött, aki korábban végletes kimerültséggel küzdött, és lassú felépüléséről számolt be részletesen. Több tapasztalata nagyon hasonlított az én érzéseimhez, amikről addig beszélni sem igen tudtam senkinek, mert magam sem értettem magamat. Az írás rávilágított, hogy nem vagyok egyedül, és létezik megoldás. Olyan volt ez számomra, mintha sötétzárkából engedtek volna szabadon.

A magazin eddigi története során sok változáson esett át, akár a nyomtatás minőségére, akár a cikkekben felmerülő témák sokszínűségére gondolunk, de a legfontosabb küldetése sosem változott, ma is igyekszik bemutatni, ahányfélék vagyunk mi nők, Isten annyiféle módon szólít meg és erősít minket, olyan jó ebben megerősödnünk, egymás hitéből erőt merítenünk akkor is, ha egészen hétköznapi, de minket érintő témákról olvasunk. Szerinted mi a nagy ereje annak, ha mi nők őszintén megosztjuk egymással az érzéseinket, égető kérdéseinket?

Amit talán legfontosabbnak érzek, hogy a hasonló cipőben járó nők rögtön érzik, hogy nincsenek annyira egyedül. Láthatják, hogy más is küzd hasonló problémákkal, mint az övéké, legyen az betegség, házassági válság, anyagi kérdések vagy bármi egyéb. Megismerhetik, hogyan jutott el valaki más a megoldásig. A közreadott élő példa irányt mutathat és bátorságot is ad az embernek.

Az újságosbódék polcain, és az interneten böngészve sok női magazinnal és nőknek írott bloggal találkozhatunk, amik válaszokat keresnek a nőket érintő leggyakoribb kérdésekre. Sok értékes tartalmat is találhatunk ezekben, mégis neked mi a véleményed, mi az, ami miatt a Lydia egyedülálló ebben a nagy kínálatban is?

Talán néhány szempont együttállása adja az egyedülállóságot. Az egyik ilyen szempont, hogy olyan nők története is olvasható a magazinban, akik nem élnek reflektorfényben, viszont a tapasztalataik kincset érnek. Ezekkel a történetekkel más nyilvános platformon nem találkozunk, és érdemesek rá, hogy felfedezzük őket.

A másik Lydiára jellemző szempont, hogy a magazinon keresztül nem titkoltan szeretnénk Jézushoz közelebb segíteni az olvasókat. Ezért a legtöbb írásban szó esik arról, hogyan tapasztalta egy-egy nő Jézus személyes törődését az élet kisebb-nagyobb problémáiban. És ha valaki személyes kapcsolatra vágyik Istennel, talál hozzá néhány segítő gondolatot és egy „mintaimádságot” is a magazinban.

S hogy egy harmadik szempontot is említsek: az értékes tartalmat igényes „külső” fogja egybe, vagyis a magazin esztétikailag is élményt nyújt.

Hogyan változott a magazin története az elmúlt időszakban?

Mivel fölöttem is eljárt az idő, már egy ideje szükségessé vált, hogy a magazin kiadásával, terjesztésével kapcsolatos feladatok nagy része más vállára kerüljön. Nagyon hálás vagyok, hogy a Harmat Kiadó magára vállalta ezt, és egy évekkel korábban érlelni kezdett terv befejezéseként 2020-ban náluk talált új otthonra a Lydia. Mostanáig a főszerkesztői feladatokat én láttam el, de elértem a nyugdíjkorhatárt, és a long-Covid hatása is indokolttá tette, hogy valaki átvegye tőlem ezt a felelősséget, szolgálatot.

Hogyan telnek most a te mindennapjaid? Hova hívott el téged Isten?

Egyelőre igyekszem eligazodni az új élethelyzetben. Túl sok teendő vár a házban, a kertben, én pedig most az Istennel töltött időre szeretnék többet szakítani a napjaimból. Fontossági listámon következő a férjemmel és a felnőtt gyerekeimmel töltött minőségi idő, Isten elsősorban őket helyezte a szívemre. Úgyhogy a férjemmel, ha csak lehet, naponta gyaloglunk egy nagyot, együtt dolgozunk a kertben, és öt év után végre újra meglátogattam Hollandiában élő lányomékat. Közben készülök a nagymama-szerepre...

Végezetül hadd tegyem fel neked azt a kérdést, amit te is mindig feltettél, amikor itt a magazinban interjút készítettél valakivel! Miben formál mostanában téged Isten, mi az a kedves bibliai vers vagy gondolat, amit a Lydia olvasóinak szívesen továbbadnál?

Az utóbbi időszakban Isten arra tanított, hogy lecsendesedjek és Őrá fókuszáljak. Megértettem, hogy imádság közben nem az én programjaimat és elképzeléseimet kell ráerőltetnem, hanem nyitottá kell válnom, hogy Ő adhassa a szívembe a saját gondolatait és terveit, amelyek tökéletesek. Ezt szeretném most továbbadni: becsüljük meg és használjuk ki a sokszor alulértékelt foglalatosságot – az Istennel töltött időt!

Az interjú rövidebb változata megjelent a Lydia 2024/01. számában.

Fotó: Mikes Réka Photography