Gyermekeink szíve a fontos

„Mindketten dolgozunk, másrészt mindketten végzünk házimunkát, neveljük a gyerekeket. Tehát skandináv módon egyenértékűek és egyenjogúak vagyunk, de mindenben a férjem dönt, és ő is vállalja a felelősséget. Én segítek neki megvalósítani, amit eldöntött. Ebből a szempontból viszont teljesen konzervatív családmodellben élünk” – mondja el lapunknak Balogh Piroska, egy hatgyermekes édesanya.

A vele készült beszélgetésben arra is kitér, hogyan fejlődött férjével a párkapcsolatuk, milyen gyakorlati dolgok segítenek neki összefogni a háztartást, és hogyan alakul a kapcsolata mindeközben Istennel.

Sértetlen szívvel

Mindannyiunkat érnek apróbb-nagyobb sérelmek: valaki udvariatlanul szolgál ki, sorban állás közben elénk tolakodnak, máskor a zebrán vagy épp kanyarodásnál gázolnak át az elsőbbséghez való jogunkon. Előfordulhat, hogy tapasztalatainkat, hozzáértésünket vonják kétségbe. Esetleg a korunkat vagy a családi hierarchiában elfoglalt helyünket veszik semmibe. Bántó gesztusok, bántó hangnem – megannyi apróbb-nagyobb tűszúrás.

Ezt senki sem úszhatja meg sértetlenül, úgyhogy égető a kérdés: hogyan válhatunk újra éppé, sértetlenné? Cikkünk gyakorlatiasan közelíti meg a megbocsátás, elengedés kérdését.

Tehetetlen vagyok… Mit tegyek?

Manapság is sokan menekülnek a valóság elől és merülnek az illúziók világába – megnéznek egy újabb tévéepizódot, még egy órát görgetik a mobiljukat, esetleg újabb pár cipőt rendelnek, bár igazából nincs is szükségük rá... A jelenség azonban nem csak a közösségi média és az online vásárlás létezése óta ismert. Már a negyedik század idején, az észak-afrikai sivatagban visszavonultan élő szerzeteseknek is volt rá kifejezésük: akédia. Vagyis: az ember vonakodik, hogy az erőfeszítéssel járó dolgokat megtegye, inkább kitér előlük.

Cikkünk választ keres arra, hogy ha a jellemzők alapján felismertük problémánkat, mi mindent tehetünk ellene.

Újratervezés…

„A férjem egyszer említette: ha a gyerekekkel egyedül maradnék, nem szeretné, hogy özvegyként éljek, lépjek tovább. Emlékszem, még toporzékoltam is: »Miért kell nekem ilyenekről beszélned?! Soha többé nem akarok erről hallani!«”

Együdné Kéki Piroska megható történetét olvashatják gyászról, hite újraépüléséről, négy gyermekről való gondoskodás kihívásairól – és végül arról, hogyan találtak egymásra mostani férjével, és hogyan alkotnak együtt új, mozaikcsaládot.

Vigyázzunk a szánkra

„Megható személyes tapasztalataim vannak arról, hogy életem egy-egy nehéz helyzetében egy szívből jövő, igaz mondat, néha csupán néhány szó milyen mélyen meg tudott vigasztalni. Bátorított, életkedvvel töltött el, vagy éppen megintett és újra jó irányba terelt.”

A cikk írója sorra veszi, honnan is erednek szavaink, milyen építő vagy romboló munkára képesek, és milyen segítséget találhatunk ahhoz, hogy gondolkodásmódunkon, rossz beidegződéseinken és szófordulatainkon változtatni tudjunk.

Őszintén a rákról – egy orvosnő szemével

Már Hippokratész is megmondta, hogy a betegségek többsége összefügg az életmódunkkal. Számít, hogy mit és mennyit eszünk, mennyit mozgunk, és hogyan reagálunk az élet nehézségeire. Azonban még ha egészségesen táplálkozik is az ember, sokat mozog, ha békességben van a lelke Istennel és az embertársaival, az sem nyújt teljes garanciát.

Cikkünkben olvasóink sok hasznos információt találnak arról, milyen segítséget nyújthatunk, ha a környezetünkben valaki váratlanul ijesztő diagnózist kap.

Hála – minden esetre!

Valószínűleg mindannyiunkkal előfordult már, hogy egy váratlan helyzet miatt bosszúsak, értetlenek, szomorúak, idegesek lettünk, vagy elkeseredtünk. Talán bele is törődtünk, mondván, ilyen az élet... De vajon muszáj ilyen rosszul megélnünk a nehéz helyzeteket, vagy egészen másképp is reagálhatunk rá?

Ennek a titkáról ültem le beszélgetni Tóthné Tóth Dórával. Mielőtt megtudhatnánk, hogyan talált rá Dóri a hálás élet útjára, és hogyan gyakorolhatjuk ezt mi magunk is a hétköznapokban, elmeséli második kislányuk világra jöttének nem mindennapi, izgalmas sztoriját...

Kinek akarok megfelelni?

Az ember egyik legmélyebb vágya, szinte minden mögött megbúvó hajtóereje, hogy szeressék, elfogadják, megbecsüljék. Ebből fakad egyik legnagyobb félelme is: hogy elveszíti mások elismerését, szeretetét. Sok elvárásnak talán épp ezért igyekszünk annyira megfelelni…

A cikkben az ezúton kapott sebekről, a gyógyulás helytelen és helyes útjáról és arról is olvashatunk, mi alapján döntsük el, hogy kinek a véleménye fontosabb.

Szólóban: Illik, nem illik? Hozzám...

A kérdést, hogy valakivel összeillünk-e, többféle irányból közelíthetjük: például a tulajdonságok, közös értékek, együttműködés felől.

A cikk válaszolni próbál arra, hogy milyen szempontokat érdemes figyelembe vennünk, és közben hogyan kell saját magunknak is alakulnunk, fejlődnünk. Kapcsolatban élni, építeni, együttműködni, együtt vezetni ugyanis sokkal többet jelent annál, mint hogy közösen fizetjük a számlákat, időnként elmegyünk kikapcsolódni, és nem veszekszünk...

Tegyünk egymásért!

Általánosan elmondhatjuk, mindenki vágyik rá, hogy törődjenek vele, hogy szeressen és szeressék, hogy megélje a társával az egymás iránti gyengédséget, gondoskodást. Szeretne biztonságban élni, semmit sem nélkülözni. Vágyunk továbbá érintésre, ölelésre; arra hogy a gyermekeinket együtt, szeretetben neveljük fel. Csakhogy férfi és nő másként van kódolva, emiatt sokszor nem értjük egymást! De a pároknak akkor is érdemes egymásért küzdeni, ha kapcsolatukban éppen semmi jót nem látnak.

Ehhez ad néhány ötletet a cikk szerzője saját tapasztalatai alapján.

Nyitott tenyérrel

"Ha családunk nem járult volna hozzá a Covid halálozási listához egy számunkra igen fontos személlyel, akkor most a 80. születésnapjára készülve nagy lázban égnénk. Ehelyett lassan egy éve búcsút kellett vennünk tőle, nem lesz már több közös élményünk…"

Mit tehetünk, amikor az élet megváltoztathatatlan helyzet elé állít? A gyászfeldolgozás-szakértő cikkíró választ ad erre a kérdésre.

Babonákról őszintén

Mit válaszolnánk, ha valaki azt kérdezné tőlünk, hogy babonásak vagyunk-e? Hogy a babona butaság, amiben csak elmaradott gondolkodású emberek hisznek? Mégis, ha jobban belegondolunk – sok hétköznapi reakciónk mögött babonás gondolkodásmód rejtőzik. Miért eshet meg, hogy kételkedünk Isten hatalmában, jóságában, és a saját beidegződésink szerint akarunk „biztosra menni”? Milyen helyzetekre, szófordulatokra érdemes jobban odafigyelnünk, hogy ne fortélyos félelem igazgasson?

Cikkünk ezekkel együtt más fontos kérdéseket is körüljár a témában.

Megtalálni a társat, megőrizni a házasságot

„Éppen villamosra vártam, amikor belém hasított egy gondolat: 'Istenem, én azt sem tudom, milyen lesz az időjárás holnap, egy hét vagy egy hónap múlva… (Akkoriban még nem lehetett az előrejelzést mobilon megnézni.) Honnan tudhatnám, hogy milyen leszek egy, három, tíz, húsz év múlva? Honnan tudhatnám, hogy milyen lesz a másik? Honnan tudhatom, hogy mi tényleg összeillünk, ha azt sem tudom, mi áll előttünk?'”

Szakály Csabáné Veronika onkológus orvosnő elmondja, mennyi várakozás után, és hogyan találtak egymásra férjével. Gyakorlatias példákat említ, amelyeket bárki megtehet azért, hogy házassága (még) jobbá váljon.

Ne zárd magadba a fájdalmat

Fizikai sérüléseink nyilvánvalóak, ezért azokat könnyebb is kezelni. Ha valakinek lába vagy karja törik, azonnal orvoshoz viszik, és megkapja a szükséges ellátást. Mivel a baj szemmel látható, a környezete is kíméletesen bánik vele, mert tudják, hogy gyógyulnia kell. Másképp történik ez a lelki sérülésekkel. Ha valakit trauma ér és belül szenved törést, ez kívülről nem látható, ezért elvárják tőle, hogy ugyanúgy viselkedjen és cselekedjen, mintha mi sem történt volna.

Cikkünk arról szól, hogyan gyógyult meg egy asszony abból a traumából, hogy kislány korában szemtanúja lett nagybátyja meggyilkolásának.

A remény hírvivői

„A vallás és a hit magánügy” - halljuk sokszor. Valószínű, hogy legtöbb ember ma ezt a mottót vallja magáénak. Posztmodern korban élünk, a hagyományos értékek, a tekintély, a tradíció, a nyilvánvaló tények nem sokat számítanak. A „Mi az igazság?” kérdésnél sokkal fontosabb lett, hogy „Mi a jó nekem? Mi szolgálja az én érdekeimet?”

A cikkből kiderül, gyakorlatban hogyan közelíthetjük meg Isten örömüzenetével a körülöttünk élő, számunkra fontos embereket.

Remény a börtön árnyékában

Tizenhatezer törökből egy válik kereszténnyé... Andrew Brunson feleségével, a magyar származású Norine-nal Törökországban, az Újszövetségből ismerős kisázsiai térségben misszionáriusházaspárként szolgált. Nehéz terepre kerültek. Huszonhárom éve éltek az országban, amikor váratlanul letartóztatták őket. Norine-t két hét után kiengedték, de férjét terrorizmus vádjával két éven keresztül tartották fogva. A heti 167 órás nyomort, kiszolgáltatottságot és reménytelenséget próbálta Norine heti egy órában ellensúlyozni, és odakint is neki kellett helytállnia.

Beszélgetésünkben Norine bemutatja családját és bepillantást ad abba, hogyan élte meg férje fogságának idejét.

Angyal a Covid-osztályon

Egy lelkipásztor tapasztalatait ismerhetjük meg arról, milyen drámai – olykor felemelő, máskor szívszorító – találkozásokban volt része kórházi látogatásai során…

„Élni fogok!” – Szigetiné Klári beszámolója a Covid-fertőzéssel szemben az életéért vívott harcról, és a közben kapott mennyei segítségről.

Munkahelyi magasfeszültség

Az új főnök nem sokkal a kinevezése után összehívott egy munkahelyi értekezletet. Elöljáróban a maga nyers és tiszteletlen stílusában közölte, hogy aki nem teljesít, azt el fogja taposni, mint egy férget. Akkor még nem tudtam, hogy ezt a megjegyzést konkrétan nekem szánja. A megbeszélés további részében viszont nem hagyott kétséget efelől: személyeskedni kezdett, azt mondta, szerinte szakmailag egy nagy nulla vagyok, és ha így folytatom, mint leggyengébb láncszemet ki fog rúgatni…

A cikkből megtudhatják, hogyan oldódott meg végül a helyzet, és mi minden történt eközben.

Mozaik törött cserepekből

Mozaikcsaládban élni különleges kihívásokkal jár. Ennek hátteréről mesél, nehézségeibe és örömeibe enged bepillantani bennünket Ficsor Beáta. Eredeti, fodrász szakmája mellé teológus-lelkész képesítést szerzett, és mostanra lelkészfeleség és ötgyermekes anyuka vált belőle. Férje, Andor három gyermekkel, Enikővel, Andorral és Viktorral maradt egyedül, öt éve házasodtak össze. Bár az egyértelmű orvosi vélemény szerint Beátának nem születhetett volna természetes úton gyermeke, a három nagyobb mellé ajándékba kapták Benjámint (4) és Mirjamot (3).

Az interjúból megtudhatjuk, hogy Beáta korábban darabokra hullott élete hogyan állt össze egésszé, és hogyan alkot immár különleges mozaikot a nagycsalád...

Én és az én-idő

Anyaként az „én-idő” valóságos mission impossible: vagyis lehetetlen küldetés. Abban legtöbben egyetértünk, hogy jó és szükséges – mégis, miért nem sikerül a gyakorlatban is megvalósítanunk? A válaszok bennünk, mélyen keresendők...

Bármennyire készülünk is az anyaságra, mégis mély víznek érezzük, amikor belekerülünk. Miért? Mert arra senki sem tud előre felkészülni, hogyan fogja megélni az anya-léttel járó különböző helyzeteket...

A cikkben bizonytalanságunk gyökeréről, új alapokról, a kiégés elkerüléséről olvashatjuk a szerző, Ujlaki Márti lelkigondozó, önértékelés- és sminktanácsadó gondolatait.

Egy férfi nem sír...

Nem mindenkinek adatik meg, hogy békés, boldog otthonban nőjön fel...

Történetünk egy olyan férfiről szól, aki így emlékszik vissza gyermekéveire: „Bár apám szeretett, soha nem ölelt meg. Ha sírtam, rám ripakodott: 'Ne sírj, ne légy ilyen anyámasszony katonája! Egy férfi nem sír!' Nem mutathattam ki előtte az érzéseimet...”

Mély lelki sebeit férjként és apaként is magában hordozta, és ettől nemcsak ő maga, hanem családja is sokat szenvedett. Ám negyvenes évei közepén megtalálta a teljes elfogadást és biztonságot, és attól a naptól kezdve minden megváltozott – benne, és körülötte is.

Gyengéd szeretet erős alapokkal

Dobner Évi és férje, Dobner Illés neve ismerősen cseng a keresztény zenehallgató közönség körében. Akusztikus dicsőítő esteken, de többezres közönség előtt is visszatérő fellépők. Évi gyógytornász, mesterképzés keretében előadóművészek kezelését sajátította el.

Elhívásuk, szolgálatuk a nyilvánosság előtt zajlik, de Olvasóink most megismerkedhetnek a mögötte lévő háttérrel: Évit a gyermekéveiről, pálya- és párválasztásáról, továbbá immár négytagúra bővült családjukról kérdeztem…

A magányosság kihívásai

Huszonéves koromban találkoztam egy misszionáriusnővel, aki élete nagyobb részében egyedülállóként szolgált Istennek. Beszélgetésünk során kibuggyant belőlem a kérdés: „Te nem szeretnél házasságban élni?” A mai napig fülemben cseng temperamentumos válasza: „Ó, dehogynem, minden egyes nap gondolok rá! De amikor felébredek, minden nap megköszönöm Istennek, hogy ma egyedülálló vagyok!”

Én negyvenhét hosszú évet töltöttem egyedül, évtizedeket várva az „igazira”. Visszatekintve, életemnek ezt a szakaszát egy hol lelkesítő, hol félelmetes, hol felüdítő hullámvasutazásnak látom. Hozott magával szép élményeket, de bőven volt benne csalódás és fájdalom is…

Nehézségekről és győzelmekről osztja meg tapasztalatait, és ad hasznos tanácsokat a cikk írója.

Személyre szabott szeretet

„Ahány gyermek, annyiféle – szokták mondani. És milyen igaz! Még egy családban, ugyanazon szülőknek is néha annyira különböző gyermekei születnek! Szinte hihetetlen, hogy ugyanattól a két embertől, mondhatni ugyanabból a két forrásból ennyire más fakadhat.

Nem vagyok szakembere a témának, csak azokat az apró észrevételeket szeretném megosztani az Olvasókkal, amelyekre az elmúlt nyolc évnyi anya-lét, és a negyedik gyermekünkre való várakozás ideje alatt felfigyeltem. Mondhatnánk azt is, hogy a következő sorok egy édesanya széljegyzetei…”

A cikkből megtudhatjuk, milyen szempontokat tartsunk szem előtt ahhoz, hogy gyermekeinkre a nekik legmegfelelőbb módon tudjunk odafigyelni.

Az elutasítástól a gyógyulásig

Amikor Ajtay Orsolyát először hallottam életútjáról beszélni, megragadott őszintesége és annak átütő ereje, ahogyan élete és kapcsolatai átformálódtak az évek során. Orsi szakképzett kisgyermeknevelő.

Beszélgetésünkben olvasóink végigkísérhetik, hogyan vált Orsi kétségbeesett fiatal lányból boldog felnőtté, és hogyan gyógyult meg édesapjával serdülőkorában félbetört apa-lány kapcsolata...

A halál kapuján át

„Nagyapám mindig nagyon közel állt hozzám – kicsi koromban ő tanított meg járni. Később, amikor nagy, fekete kötésű könyvéből, a Bibliából olvasott nekem – akkor is ő tanított az első lépésekre a hit útján.

Nagyapa már elmúlt hetvenéves, mikor végül békét kötött Istennel. Ez a jelentős, életet átformáló esemény a jövőjével kapcsolatos összes bizonytalanságát elsöpörte...” (Elizabeth Mittelstaedt)

A cikkben olvashatunk Nagyapa lelki örökségéről; arról, hogyan lépett át a halál kapuján – és arról is, mit ír mindezzel kapcsolatban a Biblia. Mit kell tennünk, hogy megnyíljon számunkra a menny kapuja?

Lányaink és a „nehéz napok”

Gyakran tapasztaljuk, hogy sok lány és asszony nincs kibékülve saját testének havonta jelentkező „nőies” folyamataival. Miért élik meg annyian – némi túlzással – „átokként”, de legalábbis keserves nyűgként a ciklust? Összefüggésben áll-e mindez a felvilágosítás módjával vagy hiányával? Ez a kérdés foglalkoztatott, amikor közeli ismerőseimet arról kérdeztem, őket hogyan készítették fel annak idején a nővé érés folyamatának kezdeti lépéseire, és – lányos anyák lévén – hogyan próbálták később saját lányaikat „bevezetni” a női test változásának titkaiba.

A „lányos beszélgetés” mikéntjéről cikkírónk két jellemző példát oszt meg olvasóinkkal, amelyek útmutatásul szolgálhat azoknak az anyukáknak, akiknek a lányait most még évek választják el a pubertáskortól...

Váratlan szerelem – Beszélgetés Necics Adriennel (4. old.)

Mind az egyedülálló, mind a házas életformának vannak előnyei és hátrányai. Azonban sok egyedülálló szívesen felcserélné a szabad időbeosztás, az önálló döntéshozatal előnyeit arra, hogy egy hozzáillő társsal oszthassa meg élete örömeit, vagy éppen gondját-baját.

Így volt ezzel a harmincas évei vége felé közeledő Necics Adrienn is, akit fél évvel ezelőtt még Szabó Adriennek hívtak. Bár sokat utazott, sok emberrel ismerkedett meg, hosszú évekig nem találta a hozzá illő társat. A tavalyi év azonban hirtelen változást hozott az életébe... Férjével való egymásra találásuk története mellett Adrienn megosztja velünk azt is, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie egyedülálló hívő nőként.

A szépség ajándéka (28. old.) 

“Mióta a gyermekeim megszülettek, testem bizonyos részleteivel nem csupán elégedetlen vagyok, hanem látni sem szeretem. Egyáltalán nem tetszik, aki a tükörből visszanéz rám. Ilyenkor már nem érzem magamon Isten elégedett pillantását; fölöttem érzett örömét pedig elhomályosítják kemény, magamat ostorozó gondolataim...”

A plakátokról, a magazinokból és a képernyőről egyformán gyönyörű fiatal nők néznek ránk: derekuk karcsú, arcukat ragyogó fürtök keretezik, hosszú pilláik alól igéző tekintettel mosolyognak... A cikk szerzője leírja néhány gondolatát arról a szépségideálról, amelyet olyan sok nő igyekszik követni.

Reménység a kórházi ágy mellett (18. old.)

„Kisfiammal, az akkor hároméves Mátéval – akinek előző nap két kis dudort tapintottam ki a tarkóján – éppen a körzeti orvosunkhoz igyekeztünk. Amikor a rendelőbe értünk, azonnal vért vettek tőle. Mit sem sejtve várakoztam a laboratóriumi eredményre, de úgy látszott, elég lassan készül el. Kezdtem izgulni… A főorvosnő személyesen hozta ki a leleteket, s ekkor már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendjén... Együttérzéssel és tapintatosan közölte a sokkoló diagnózist: 'A kisfiának leukémiája van.'”

Megtudhatjuk, mivel kell szembenéznie, és hogyan küzd egy édesanya a reménységért, és kisfia gyógyulásáért.