„Egyvalaki nem tud segíteni mindenkin, de mindenki tud segíteni valakin...” – idézik sokszor Ronald Raegen egykori amerikai elnök mondatát. Interjúnkban olvasóink szép példáját láthatják annak, hogyan is működik, amikor az ember – ha mindenkin nem is tud –, de valakin megpróbál segíteni.

Ildikó, szeretnénk kicsit közelebbről is megismerni a családodat. Mikor és hol ismerkedtetek meg a férjeddel, Zsolttal?

A 80-as évek végén a Jubilate nevű keresztény, felekezetközi együttesben zenéltünk együtt, innen indult az ismeretségünk. Jártuk az országot és felléptünk templomokban, gyülekezetekben. Ez a szolgálat akkoriban havonta egy hétvégét jelentett, nyáron pedig 2-3 hetet. Én pár évig a csoport kórustagja, Zsolti négy évig az együttes dobosa volt.

Fiatal lányként miből éreztél rá, hogy összhang van köztetek?

Igazság szerint az értékrendünket kivéve eléggé különböztünk! Ha egy iskolába járunk, valószínűleg utáltuk volna egymást. Tehát mondhatjuk úgy is, hogy inkább a különbözőségeink vonzották egymást.

Mik voltak ezek a különbözőségek?

Én vidéki lelkészcsalád nagylányaként a megfelelni vágyás számos jegyét viseltem magamon. Zsolti külsejéről lerítt a lázadás! Ez a személyiségjegyeinkben is megmutatkozik: a férjem bevállalós, kockáztató alkat, akinek nem gond képviselni a saját érdekeit. Ezzel szemben én törekszem a biztonságra, kiszámíthatóságra, és bárki érdekeit szívesebben képviselem, mint a magamét.

A Jubilate együttes útjai során Zsoltinak feltűnt, hogy milyen jó velem beszélgetnie! Ez keltette fel benne az érdeklődést irántam. Akik akkoriban együtt láttak minket, aligha jósoltak hosszú jövőt a kapcsolatunknak! Három évnyi együttjárás után, 20 éves korunkban házasodtunk össze. Majdnem 30 éves házasok vagyunk – ebből az életkorunk is kiszámítható...

Házasként hogyan működött közöttetek az összhang illetve összehangolódás?

Mindketten Istennek odaszánt életű, szolgáló családból jövünk. Így az ehhez való viszonyulásunk azonos volt. Minden más területen sokat kellett dolgoznunk. Kezdetben fárasztónak bizonyult, de megérte. Ma már éppen a különbözőségünkben rejlik az erősségünk, mert elég jól kiegészítjük egymást!

A legnehezebb terület egyébként a kommunikáció. Ezen még manapság is gyakran megakadunk. De látható a fejlődés, és ez reményt ad! Igyekszem figyelni arra, hogy egy vitában inkább kérdezzek, ne pedig védekezésképpen támadjak. Zsolti pedig tanulja helyesen értelmezni az én érzelmi reakcióimat. Rengeteg dolog múlik ezen! Van, amit nem tudunk azonnal megbeszélni, de bízunk a másik szeretetében. És akkor is jár egymásnak a gyengédség, ha nem oldottuk meg a konfliktust. Ez a lelki mechanizmus átsegít a nehézségeken.

Gyógytornász lettél. Választott hivatásod arra enged következtetni, hogy szívesen segítesz másoknak, „szociálisan érzékeny” vagy... Miből vált ez nyilvánvalóvá számodra?

Én ezt már nagyon hamar tudtam magamról. Például Barbie baba helyett pólyás babával szerettem játszani, és a kisebb testvéreimmel. Aztán – talán kisiskolás lehettem – egy közös nyaralás alkalmával a korán ágyba bújó nagymamámat szokatlan odaadással takargattam be. Ő akkor felfigyelt erre, és bátorított, hogy legyek ápolónő.

Kamasz koromban a gyülekezeti gyerekeket gyűjtöttem magam köré, és alkottunk tevékeny közösséget, például idős betegeket látogattunk meg együtt. Mivel jó tanuló voltam, kezdetben az orvosi pálya vonzott. De sejtettem, hogy az anyaság igen jelentős része lesz az életemnek, így aztán egy doktornő tanácsára gyógytornászra módosítottam a terveimet. Négy fiunk született, a növekvő család miatt végül egyáltalán nem lett „karrierem”!

Néhány éve a családotok szokatlanul bővült ki. Összehangolt, közös döntést kellett hoznotok. Mesélnél erről nekünk?

Pár évvel ezelőtt kezdtem tapasztalni, hogy kevesebbre van szükség belőlem itthon, mint amennyit én szívesen adnék. Kicsit megijedtem. Imádkoztam, hogy Isten irányítson egy olyan hivatás felé, amiben ezt megélhetem, mert a szeretetet sem szabad „elpocsékolni”!

Hetek teltek el csupán, és a lelkészünk megkeresett a gyülekezetünk egyik kamaszát érintő gondokkal. Konkrétan: befogadó családot kerestek neki. Én egyből kapcsoltam! De tudva, hogy ez nem az én vállalásom lenne csupán, kicsit hátralépve figyeltem az eseményeket.

A gyerekeink azonnal határozott „igen”-t mondtak, pedig akkortájt terveztük a lakás bővítését, hogy legalább a nagyobbaknak legyen külön szobájuk. A férjem is elég hamar ráállt. Pár hét elteltével hozzánk költözött a 17 éves Dani, aki azonos keresztnevet visel egyik vér szerinti gyermekünkkel.

Bár a gyerekeinknek a helyzetben rejlő bizonytalanságok miatt soha sem beszéltünk erről ilyen összefüggésben, mégis napokon belül „testvérként” meséltek az új fiúról az osztálytársaiknak. Vicces volt, amikor tisztázni kellett a helyzetet, hogy nem a múltból hirtelen felbukkanó testvérről van szó – sőt semmilyen rokoni szál nem kapcsol össze minket. Az emberek nagyon sokféleképpen reagáltak erre a hírre. Volt, aki nagy tisztelettel, és volt, aki teljesen értetlenül...

Ez minden szereplő számára nagy horderejű döntés volt. Nem féltél a következményektől?

Nagy volt bennem a félelem. Úgy kellett igent mondanom, hogy valójában azt sem tudtam, képes leszek-e jó anyukája lenni – becenevén – Kolbinak. Azt sem sejthettem, egyáltalán működni fog-e a dolog, hiszen nem egy újszülöttről volt szó! Pedig én nagyon nem szeretem a kudarcot sem a teljesítményben, sem a kapcsolatokban.

Isten tapintatos szeretettel győzött meg róla: nem azt kéri, hogy tökéletesen csináljam, hanem csak annyit, hogy adjam oda mindazt, amim van. Így mertem belevágni. Eldöntöttük, bármi történik, mi ezzel nyerni fogunk egy különleges tapasztalatot!

Milyen pozitív dolgokkal járt együtt az új helyzet?

Számomra nem volt ismeretlen ez a helyzet. Hasonlót korábbi családunkban, kamaszként én is megéltem, amikor szüleim fogadtak be a családba valakit. Ismertem a nehézségeit – és a befogadás felemelő érzését is, amit élményként mélyen elraktároztam. Ahhoz az eufóriához hasonlít, amikor babát várunk. Még nem ismerjük, nem láttuk, de már tudjuk, hogy szeretni fogjuk, akármilyen lesz!

Itt is valami effélét éltem meg. Hozzánk került egy gyerek, akiről azt állították, hogy nem eszik, nem alszik rendesen, nem beszélget – közöttünk viszont evett, aludt és be nem állt a szája. Amikor már mindenki aludni ment, én pedig egyedül tettem-vettem a konyhában, belekezdett, és csak mesélt-mesélt magáról, a múltjáról... igazi, meghitt percek voltak ezek. Ma is jó visszagondolni rájuk! „Csodamámorban” úsztam. Tudtam, hogy ez a bizalom nem jár alanyi jogon, mégis megkapom tőle. Ez mérhetetlen megtiszteltetést jelentett számomra!

Sokszor könnyeztem titokban a mosogató fölé hajolva, amikor láttam, hogyan viszonyulnak egymáshoz a gyerekek. A „siker” kulcsai egyértelműen ők voltak. Nagyon hamar egy csapatként működtek együtt, így öten. Gyönyörűséges volt látni, hogy nem megsajnáltak, hanem megszerettek valakit, aki viszontszeret minket – és ez óriási különbség!

Milyen nehézségekkel, megoldandó problémákkal szembesültetek?

Mindenkinek változást hozott ez a helyzet. Az egyik gyerekünk olyan odaadó volt, hogy figyelmeztetni kellett: ezt nem fogja így sokáig bírni, térjen vissza az eredeti életmódjához! Voltak szokásbeli különbségeink. A legtöbbjük bámulatosan hamar átépült, de volt néhány, aminek időt kellett hagyni. Hiába a mi otthonunk, ezt kötelezően tolerálnunk kellett. Idővel működött is!

Aztán meg kellett küzdeni a tekintélyemért. De négy fiúgyereken edződött anya vagyok – viszonylag könnyen ment! Szülőként meg kellett mutatnunk, hogy következetesek vagyunk. Döbbenetes, de a „fiúcsapat” teljesen partner volt ebben, mintha ezt mondanák: „Hát, tudod, ezek tényleg nem szórakoznak! Amit kimondanak, az úgy van! Jobb, ha te is megtanulod!”

A legnehezebb, hogy akkor kellett kialakítanunk a kötődést, amikor már élettanilag a leválás ideje következett volna. Ebből adódtak gondjaink… és bő két év után, saját kérésére, vívódva, de „elengedtük” őt.

Mély fájdalommal meggyászoltam ezt a leválást is. Közben őszintén örültem annak, hogy valóban meg tudtam szeretni egy majdnem felnőtt „gyereket”! Persze a kapcsolatunk nem szakadt meg, rendszeresen találkozunk, de már nem mi visszük az életének a terhét, felelősségét, hanem ő maga.

Mit tanultál mindeközben?

Bátrabb lettem. Rájöttem, nem kell félve mérlegelni, hogy szeressek-e! Igen, a szeretet valóban kiszolgáltatottá tesz, de mi mindannyian többek lettünk ettől az időszaktól. Ezt már senki nem veheti el tőlünk. Sokkal borzasztóbb lett volna úgy visszanézni az életemre, hogy ezt a lehetőséget kihagytuk.

Ma már többre értékelem az odaszánást a tökéletességnél! Nem mindent csináltunk jól, de szívből szerettünk, és ezzel biztosan életre szóló nyomot hagytunk. Sőt, úgy vélem, csupán ennyi a küldetésünk: sok-sok szép nyomot hagyni emberekben ahelyett, hogy „világmegváltó” tettekről álmodoznánk tétlenül!

Ildikó, most térjünk át egy másik területre. Amikor időd engedi, részt veszel egy olyan szolgálatban, amely javítóintézetben élő lányoknak próbál segíteni. Pontosan kikkel foglalkoztok?

Egy Istennek odaszánt életű keresztény vezeti ezt a szolgálatot, amely javítóintézetben élő kamaszlányokhoz viszi be Krisztus szeretetét. Néhány éve kapcsolódtam bele. Bár nem tudok olyan gyakran eljutni közéjük, mint szeretnék, de mindig szívesen megyek.

A lányok 12 és 18 év közöttiek. Egy részük nevelőintézetben nőtt fel, más részük nehéz sorsú családokban. Vannak köztük, akik kisebb-nagyobb bűncselekmények miatt kerültek ide, mintha börtönben volnának.

Mikor először beléptem az intézetbe, és becsukódott mögöttem a zsilipes kapu, sírva fakadtam a félelemtől. Aztán rájöttem, nagyon sok a hasonlóság közöttünk! Bár borzasztóan nehéz terep, és óhatatlanul megrostálja az ember hitbéli nézeteit, kifejezetten hasznos minden résztvevő számára!

Számukra ugyanis teljesen idegen közegből érkezünk közéjük. Érthetetlenek a jelképeink, a naivitásunk, merőben eltérő az élettapasztalatunk.

Mi pedig szembetaláljuk magunkat azzal, hogy Isten szeretete nem gyógyít meg azonnal minden sebet, sőt, sokan még csak fel sem tudják fogni, mikor az Atya szeretetéről beszélünk! Olyan falakba ütközünk, amikkel alapból nem számolunk, és itt nekünk kell hozzájuk „idomulnunk”, ha kapcsolatba szeretnénk kerülni velük.

Mi szükséges ahhoz, hogy megnyíljanak?

Előttük nem lehet eljátszani az elfogadást. Azonnal tudják, ha csak missziós alanynak tartjuk őket, és nem őszinte az érdeklődésünk!

Köztük tanulgatom olyannak látni a másik embert, amilyennek Isten megálmodta őt, hogy aztán eszerint viszonyuljak hozzá. A velük töltött idő helyre teszi a valódi identitásomat. Mindig megélem, mit jelent fáradsággal vetni, miközben a növekedést csakis Isten adja!

Hogyan zajlik egy-egy találkozás?

Mivel ők maguk is nagyon szeretik, ezért élmény velük együtt énekelni! Kevés ideig képesek fegyelmezetten figyelni, tehát a bibliai gondolatokat röviden, élményszerűen kell megfogalmazni.

Vannak kiscsoportos, vagy akár személyes beszélgetések is, de a közös tevékenységek során (süteménysütés, adventi vagy húsvéti manuális foglalkozás) ismerjük meg legjobban egymást. Ennek az az előnye is megvan, hogy a csoportban elfoglalt helyük is egyértelművé válik.

Milyen örömteli vagy fájó tapasztalatokat szereztél a lányok között?

Számomra az egyik legnagyobb élmény, amikor behívnak a szobájukba, mesélnek a kinti világukról, és megmutogatják a képeiket. Olyankor biztosan érzem: befogadtak!

Nagyszerű, hogy ők is úgy szeretnek, ahogyan vagyok. Ők szívből szeretnek, és szívből utálnak! Mint egy magamfajta, gyülekezetben szocializálódott egyén, sokra értékelem az őszinteségüket.

Egyébként minden alkalommal sírva jövök el. Látom, hogy a szüleik mulasztásai miatt borzasztóan mély sebeik vannak, lelkükben sokat szenvednek, és tudom, hogy ha Isten szeretete nem érinti meg őket személyesen, akkor a „fájdalomcsillapításon” kívül, nem sokat tudunk tenni.

Sokféle gyülekezeti szolgálatot lehet akár önző indítékból is végezni. De itt nem számíthatunk különösebb elismerésre. A „siker” általában azt jelenti, hogy elfogadnak, megosztják velünk az álmaikat, a vágyaikat, imatémáikat. Ha valaki arra a döntésre jut, hogy nem akar Isten nélkül élni – az különleges kegyelem!

Szerinted miért érdemes vállalni azt, hogy az ember másokon segíteni próbáljon?

Ezt a kérdést így soha sem tettem fel magamnak. Én nem is tudok másképpen gondolkozni! Ez nem azt jelenti, hogy egy jóságos, naiv ember vagyok, aki mindenkin segít, és nincs saját élete. Inkább azt, hogy felelősségem tudatában járok-kelek az életben. Ha magányos emberrel találkozom, fáj a magánya – megpróbálok mellé állni. Ha egy bántalmazót látok az utcán, nem tudok elmenni mellette közömbösen. Elkezd azon járni az agyam, mit tehetnék, hogy megnyugtassam? Sőt, egyszer ismeretlenül megöleltem egy ilyen embert, miközben kedvesen elbeszélgettem vele. Kicsit bolondnak éreztem magam, mikor megszólítottam, mondván: ölelést hoztam neki Istentől – de hatott! Nem bántottam, és ő sem bántott! Persze minden eset más-más elbírálást igényel. Bölcsnek kell lennünk!

Nem fenyeget a kiégés veszélye, ha az ember mindig „adó-üzemmódban” él?

Az irgalmas szívű embert belülről motiválja a segítő szándék. Rááll a szemünk, a fülünk, hogy meglássuk a „bajt”. Ráadásul a környezetünk is hamar észreveszi, hogy támaszkodni lehet ránk, és megkeresnek a támaszra szorulók. Ez veszélyeket is rejt ránk nézve: túlságosan leterhelhetnek mások gondjai!

Saját káromon kellett rájönnöm, nekem kell figyelnem arra, hogy mindig találjak örömöt a saját életemben. Néha én is szívesen támaszkodnék másokra, de kevés olyan ember van, aki meglátja a támaszt nyújtók szükségét. Viszont ha nem akarok megkeseredni, önmagam szükségére is oda kell figyelnem.

Ezért néha „kényeztetem” magam: például elmegyek futni, sétálni, vagy leülök beszélgetni valakivel, akit szeretek, sőt kórusba járok, hogy én is feltöltődhessek. Enélkül nehéz lenne! Nagyon szeretem, amit Jézus mondott: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”! Nem tudjuk jól szeretni a másik embert, ha nem szeretjük egészséges módon önmagunkat. Ezt én is csak tanulgatom.

Ha valaki másoknak segíteni akar, de még nem találta meg, hogyan tegye, milyen tanácsot tudsz adni az elinduláshoz?

Társas lénynek lettünk megalkotva. A magányból, a magunk körül forgolódásból nagyon sok bajunk származhat. De meg kell ismernünk önmagunkat! Vizsgáljuk meg, miben vagyunk jók, mi jelent örömöt a számunkra, és abban szolgáljunk mások felé szabadon! Az ilyen tevékenység képes feltölteni a lelkünket a fizikai fáradtság ellenére is. Én így tapasztalom…

Nekem például nagy szívem van – néha olyan nehéz vele együtt élni! Korábban arra vágytam, bárcsak olyan lehetnék, mint egy hatalmas óceánjáró hajó, amibe mindenki belefér, aki menedékre vágyik! Ráadásul olyan, ami ellenáll a viharoknak is! De rá kellett jönnöm, valójában egy egyszerű kis csónak vagyok, szűkös férőhellyel, és nem vagyok ura a körülményeknek sem. Mégis, különleges napokon, ha valaki „a csónakomba telepszik”, kicsit megringatom a hullámokon. Majd kiszáll, és láthatom, ahogy boldogabban folytatja útját… Akkor én is nagyon-nagyon boldognak érzem magam. Ma már tudom: ennyi az én küldetésem. És tényleg örömöt találok benne!