Mozaikcsaládban élni különleges kihívásokkal jár. Ennek hátteréről mesél, nehézségeibe és örömeibe enged bepillantani bennünket Ficsor Beáta. Eredeti, fodrász szakmája mellé teológus-lelkész képesítést szerzett, és mostanra lelkészfeleség és ötgyermekes anyuka vált belőle. Férje, Andor három gyermekkel, Enikővel, Andorral és Viktorral maradt egyedül, öt éve házasodtak össze. Bár az egyértelmű orvosi vélemény szerint Beátának nem születhetett volna természetes úton gyermeke, a három nagyobb mellé ajándékba kapták Benjámint (4) és Mirjamot (3). Az interjúból megtudhatjuk, hogy Beáta korábban darabokra hullott élete hogyan állt össze egésszé, és hogyan alkot immár különleges mozaikot a nagycsalád.

Beáta, korábban valószínűleg nem gondoltad, hogy egyszer lelkészfeleség leszel. Mesélnél erről az időszakról?

Hogy mennyire nem volt terveim között a lelkészfeleség-jövő, és mennyire keveset tudtam erről a kérdéskörről, talán elárulja, hogy harmincéves koromban az első feltett kérdésem a gyülekezetben ez volt: „Ki az az Apcsel?”. Gyerekként csak nagymamámmal, titokban imádkoztam, tőle hallottam Istenről. Halála tízéves kislányként ebből a szempontból is tragikusan érintett.

Édesanyám alkohol- és gyógyszerfüggő volt, ez rányomta bélyegét a gyerekkoromra és fiatal felnőtt koromra is. Magamra maradtam a küzdelmeimmel, kérdéseimmel, nem kaptam meg a szükséges anyai támogatást és útbaigazítást. Édesanyám sokszor próbált talpra állni, mert a legjobbat akarta nekem és a bátyámnak, de sajnos, végül belehalt a menekülésbe. Az alkoholizmusa engem is a mélybe sodort. Huszonkilenc évig azt hittem, hogy nincs belőle kiút. Szégyelltem magam nappal az utcán, az emberek előtt, az iskolában – és éjszaka, elalváskor az ágyamban. Rettegtem a haláltól, mégis sokszor kerültem életveszélyes helyzetekbe – önhibámon kívül, és önsorsrontó életmódom miatt is.

Kamaszkoromig sok trauma ért, fájdalom és kiáltó űr volt bennem. Hogy enyhüljön az érzés, gyorsan ható, erős fájdalomcsillapítókat szedtem. Ezek hosszútávon még inkább súlyosbították a helyzetemet: spirituális mámorban, misztériumokban, asztrológiában, buddhizmusban, ezotériában, varázslásokban, italozásban, társfüggő emberi kapcsolatokban kerestem a megoldást. Rendkívül önző életet éltem – nem gonoszságból, hanem azért, hogy ne fájjanak a sebek, hogy ne emlékezzek, csak legyen egy kis csend a zakatoló lelkemben, legyen egy kis megpihenés, elfogadás, és szeressenek... Ezekből a „fájdalomcsillapítókból” egyre több kellett, de nem találtam békére, csak újabb terheket, sebeket kaptam általuk.

Hogyan álltál meg ezen a lejtőn?

Huszonkilenc évesen elértem életem mélypontjára: már az utcára sem bírtam kimenni. Tudtam, ha ebbe az irányba haladok tovább, hamarosan jön a testi és lelki halál. 2008 májusának utolsó napján a szobám közepén fekve, a magány fájdalmától, a félelemtől és a tehetetlenségtől ezt kiabáltam: „Segítség, segítség!!! Ha vagy, segíts, Istenem!” Másnap reggel, ahogy felébredtem, az erkélyemen erősen, fehéren sütött a nap – mégis bele tudtam nézni! Ott, akkor elmúlt a gyengeségem és a reszketés. Olyan békét érzetem, mint azelőtt soha. Arra csak évek múlva döbbentem rá, hogy a nap nem is azon az oldalon szokott felkelni…

Mi történt ez után a különleges tapasztalatod után?

Rögtön a legmélyebb szeretetet éreztem Afelé, Aki ezt tette velem! „Ha szeretem, akkor Ő egy személy!” – jutott eszembe. Óriási felismerés volt, hogy Ő „Valaki”! Még aznap elmentem egy 12 lépéses csoportba, ami egy anonim önsegítő közösség. Ott ugyanazt hallottam, amit átéltem: van kegyelem; és amit reggel tapasztaltam, Istentől van, és nem magamtól. Attól kezdve a Mindenható kegyelméből folyamatosan szabadultam meg a fájdalomcsillapítóktól, és épült a bizalmam az „ismeretlen Istenben”.

„De ki Ő?” – tettem fel magamban a kérdést. Olyan sokféle spiritualitás létezik. Jeleket kértem. Ez nem segített, mert bármibe bármit bele tudtam magyarázni. Aztán egy barátom tanácsára félretettem az addig hallottakat, a kényelmesre kreált, nekem engedelmeskedő istenképeket, és térden állva kérdeztem: „Mi az igazság Veled kapcsolatban, Isten?” A három évtized tudattalan keresést másfél év tudatos keresés váltotta fel.

Hogyan találtad meg a kapcsolatot Istennel?

Egy műtét előtt ismét szembenéztem a halállal. Már tényleg nem volt mindegy, hogy mibe, kibe kapaszkodom. Aztán a 2009. év Szentestéjén vacsorát készítettem Jézusnak. Még nem tudtam, hogy aznap este Ő terít meg nekem. Beszélni nem tudtam Hozzá, mert féltem, hogy ez az őrület első jele lenne, ezért leveleket írtam Neki. Éjfélkor mégis megszólítottam: „Boldog Születésnapot, Jézus!” Ekkor kitörő öröm áradt belém, szinte megfogható volt Isten jelenléte. Megérkeztem haza! Tudtam, hogy soha többé nem vagyok egyedül! Végre megpihenhetek! Meg akarok keresztelkedni, élni akarok, jó akarok lenni, szeretni akarok, el akarom mondani mindenkinek: van Isten, és van szeretet!

Ezek után – ha kérték, ha nem – elég sok embernek el is mondtam: újjászülettem, valóban élek!

Milyen változásokat vettél észre magadban?

Életigenlő lettem. A céljaimban mások érdekei is megjelentek – már nem azért akartam segíteni, hogy másoknál jobbnak érezzem magam, hanem azért, hogy megoszthassam az áldást, amit kaptam. A problémamegoldásomban megjelent a Mindenható Isten, általa pedig a remény.

Sokat segített, igazi gyógyírt jelentett, hogy a Szentlélek segítségégével mélyebb önismeretre jutottam! A korábbi életemhez tartozó érzésfokozó, sebeket szaggató zenéket felváltották az Istent imádó dalok, és a belső hozzáállásom is ugyanígy változott. Bár addigra eléggé elfogytak mellőlem az emberek, de felkerestem a régi ismerőseimet, hogy bocsánatot kérjek, jóvátételt adjak a károkért, amiket okoztam.

Nagy küzdelmeim, kísértéseim idején naplót írtam. Megszerettem a bibliaolvasást. Őszintén imádkoztam, építő beszélgetéseket folytattam. Már nem megmondani akartam a dolgokat, hanem kérdeztem. Bizonyos emberi kapcsolataim, kapaszkodóim elvesztése nem volt könnyű. Gondolkodásom, egyre felelősebbé váló viselkedésem változásai közben is átéltem egyfajta veszteséget, de Istennek mindig igaza lett: amit a régi helyett adott, azt elképzelni sem tudtam volna! Ma is tanulom, hogy magamhoz képest éljem meg a változások sikerét, mert a jellemem apránként változik.

Beáta, nagy lépés volt számodra, hogy esküvőd után nemcsak férjes asszony, hanem azonnal többgyermekes anyuka lettél. Amikor erre a döntésre készültél, milyen kérdéseken gondolkodtál – vagy mitől óvtak mások?

Sokan féltettek a mozaikcsalád nehézségeitől. Én magam a nagycsaládtól nem tartottam annyira, a házasságtól annál inkább. Korábban a kapcsolatteremtéstől való öntudatlan félelmem kritikussá tett másokkal szemben, főleg a rossz tulajdonságaikat vettem észre. Sok emberi kapcsolatom fulladt emiatt kudarcba, nem akartam ezt újraélni.

Szerettem a szakmámat, szerettem a vendégeimet, a kollégáimat; a szolgálataimat, a barátaimat és a testvéreimet. Mi lesz velem nélkülük? – merült fel bennem a kérdés. Alkalmas vagyok-e, kész-e a jellemem, hogy otthon is megálljam a helyem?

Amikor a bátyámmal együtt mi is édesapánkra maradtunk, nagyjából annyi idős kamasz voltam, mint Enikő. Ismerős volt a helyzet, ugyanakkor ijesztő is. Mindez ráadásul lelkészcsaládként... menni fog-e?

Mi segített a döntésben?

Még mielőtt Andorral találkoztunk volna, Tapolyai Emőke hívő pszichológus segített szembenézni a múltammal, és lezárni azt. Ezáltal a félelmeim is oldódtak. A kapcsolatok működéséhez új és jó mintákat kaptam – teológiai tanáraimtól és diáktársaimtól, a felépülő csoportbeli társaimtól és más barátaimtól is. Megértettem, hogy másoknak is vannak egymással konfliktusaik, néha küzdenek Istennel is, de a kapcsolatokat helyre lehet hozni. Meg lehet bocsátani, és el lehet fogadni a bocsánatot.

Andorral együttjárásunk kezdetén a Jeremiás könyvét tanulmányoztuk, hogy jobban megismerjük egymás gondolkodását és hitét. Nem számítottam rá, hogy a Szentlélek az Igén keresztül fogja kijelenteni a választ a „nagy kérdésre”, nem is köteles ezt tenni. Meglepetésemre mégis egyszerre hallottuk lelki füleinkkel is az ígéretet: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket.” (Jer 29:11-12)

Segített a sok múltbeli tapasztalat is, amikor átélhettem: velem van, és megsegít az Isten! Talán most fordítja jóra a rosszat az életemben – nem csak a magam, hanem mások javára is, és értelmet kap a sok szenvedés, várakozás.

Hogyan zajlott az „összeszokás” időszaka a gyerekekben?

A gyerekek örömmel fogadtak, a küzdelmesebb rész később következett. Minden családban nehezen fogadják el a gyerekek, ha a házastársak kettesben szeretnének maradni, vagy határokat húznak. Nálunk ez több küzdelemmel járt, mint egy átlagos családnál, hiszen ha a kettő helyett egyetlen támasszal maradt gyerek szülője újraházasodik, a gyerek fél, hogy elveszíti azt az egy támaszát is. Ez természetes reakció, mindenkinél másként jelent meg.

Nálad hogyan zajlott ez az időszak?

Az előbb említett helyzetekben sajnos nem volt mindig együttérző a hozzáállásom. Mindeközben jogosan szerettem volna örülni várva-várt szerelmünknek, és a két csodavárandósságomnak. Embert próbáló ilyenkor egészségesen „osztozni a férjemen”, és félretenni önmagamat. Szakember segített, hogy megértsem a gyerekeket, és azt is, hogy ha nem teszünk a házasságunkért, akkor az egész családi rendszer veszélybe kerül. Elkezdtem igazán felnőni, azóta tanulok jól reagálni, belül is.

Küzdelmet jelentett még az, hogy alkalmatlannak éreztem magam a feladatra, és úgy éreztem, nincsenek eszközeim, hogy a helyzeteket kezelni tudjam. Fel kellett adnom az érzésközpontú, önző szemléletet is. Gyerekkoromban sokszor kellett magam körül forognom, aztán huszonkilenc éves koromig a magam hasznát kerestem – természetes, hogy meg kell küzdenem az önzetlenségért.

Mivel tudtad a családi kapcsolatokat jó irányba alakítani?

Házasságkötésünk után Istentől kapott ajándékként ismét Tapolyai Emőke segített. Házasságunkkal és a családunk életével kapcsolatban külső szempontokat és működő eszközöket adott – például, hogy ne pszichologizáljuk túl a dolgokat. Tapasztalom is, hogy a pszichológiából kiragadott egy-két ismeret alkalmazása a többi nélkül rendkívül káros tud lenni.

Az Istenbe vetett bizalmam után a jellemem, lelki egészségem fejlődése, a házasságunk és családunk épülése a legfontosabb. Minden este bemegyek homlokpuszit adni a gyerekeknek. Minden évben együtt nyaralunk, egyéb közös programokat szervezünk. Gyülekezetbe járunk, és megbeszéljük az isteni üzenetet. Mindennap egy asztalnál eszünk, közben megbeszéljük az aznapi történéseket. A születésnapokat, nagy ünnepeket mindig együtt töltjük. A férjemmel igyekszünk feldíszített asztallal, ünnepi ételekkel megadni a módját, ugyanakkor vigyázunk a helyes arányra, hogy a lelki tartalom se hiányozzon. Születésnapokon mindenki az ünnepeltnek, karácsonykor mindenki mindenkinek mond egy-egy pozitív, elismerő dolgot, például arról, amiben jó irányba változott. Az együttes étkezés, a beszélgetés, és egymás elismerése nyomán alakul ki közöttünk a bensőséges kapcsolat. Újra meg újra megerősítjük, hogy mi egy család vagyunk.

Mi volt számodra a legnehezebb?

A legnehezebb nem a családon belülről, hanem kívülről jött. Ha egy újraházasodó szülő gyermekének még kistestvére is születik, és úgy érzi, nem figyelnek oda eléggé rá, természetes, hogy panaszkodik emiatt. De nem mindegy, hogy kívülről az elbizonytalanodását, vagy a biztonságérzetét erősítik meg. Egy átlagos családnál ilyen helyzetben nyilván abban erősítik, hogy a „szüleid szeretnek, csak most több felé kell figyelniük”. A mozaikcsaládnál viszont könnyen ragasztják az egyik szülőre a „nevelő” vagy „mostoha” bélyeget. Pedig ezzel nemcsak a szülőnek, hanem a gyereknek is megnehezítik a helyzetét.

Milyen örömöket kaptál?

Nagyon hálás vagyok azokért az emberekért, akik bátorítottak vagy segítettek. Nagy örömöm, hogy mind az öt gyerek szereti egymást, és szeretnek itthon lenni, ez a legnagyobb pozitív visszajelzés! Nagy öröm az is, hogy önmaguk mernek lenni, nagy szabadság, hogy hagyhatom ezt. Óriási öröm és áldás, hogy Istennek a külső megpróbáltatásokra és régi sebekre is vannak győztes eszközei. Minden megpróbáltatás ellenére büszke és hálás vagyok, hogy nagycsaládos édesanya és nevelőanya lehetek. Óriási csoda, hogy mozaikká alakulnak a törött cserépdarabok.

Mit tanácsolnál azoknak az anyukáknak, akik – bármilyen okból – mozaikcsaládban élnek?

Gyönyörködjenek az örömteli pillanatokban, hálát adva Istennek, és veregessék meg a saját vállukat is. A nehéz pillanatokban kérjenek segítséget Istentől, baráttól, akár szakembertől is. És ha már sikerült felülemelkedni a negatív érzéseken és gondolatokon, akkor értelmezzék újra a helyzetet a férj, vagy a gyerek szívével! Így már kevésbé lesz szörnyű a helyzet.

Lehet, hogy valaki úgy érzi, nem kap annyi elismerést, mint amennyi energiát belefektet a családba. Esetleg félreértik a jó szándékát. Ez fájdalmas, de tudnunk kell, hogy elsősorban nem emberek előtt felelünk a tetteinkért – aki előtt el kell számolnunk, Ő kegyelmes.

Ezen kívül legyünk rendkívül türelmesek egymással, és legyünk hálásak mind, akik családban élhetünk!

Milyen gondolatok vannak a szíveden, amit szeretnél továbbadnál olvasóinknak?

Fogadják szelíden a nehéz sorsból érkezőket. Bátorítsák őket, hogy kérjenek segítséget megfelelő csoporttól vagy szakembertől is. Legyenek hozzájuk türelemmel, mert sokan közülük nehezen tudnak kapcsolatokat építeni. A nagy mélységekből érkezők pedig legyenek tekintettel arra, hogy mások sem tökéletesek, és közösségre szükségünk van.

Bátorítom a szülőket, hogy túlzott ráhagyás, elhanyagolás helyett merjenek következetesen gyereket nevelni az ő jósorsuk érdekében. Legyen intő példa erre a saját múltam. Merjék jó nagy adag szeretettel terelni, vezetni a rájuk bízott Kincseket, mert nagy szükségük van rá!

Végül – Isten gyönyörködik abban, hogy küzdelmeidben odaértél, ahol ma vagy, és lehet, hogy csak ti ketten tudjátok, hogy honnan indultál. Gyönyörködik benned, mert szeretett gyermeke vagy. Nincs olyan mélység, ahová a keze ne érne el, ezt megtapasztaltam!

Rozgonyiné Krajcsir Sarolta; fotó: Sebestyén-Vass Tímea

Megjelent a Lydia magazin 2020/2. számában a Harmat Kiadó gondozásában. Minden jog fenntartva.