Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd találkozom egy igazi mesehőssel! Ötéves koromban egy keresztény gyermekünnepségen eljátszhattam a Holle anyó című meséből a kislány szerepét. Ott álltam a színpadon rövid, rongyos ingecskében, és aranyeső hullott rám. De hogy egy szép napon egy teljesen hasonló, ráadásul igaz történetet fogok hallani, akkoriban nem is sejtettem!

Margareta derék, ötven körüli asszony volt, néhány aranyos gyermek nagymamája. Sugárzó, jóságos mosolya, együttérzése és kedvessége, ahogyan az emberekkel bánt, mindenkinek rögtön feltűnt. Egyszer, amikor eljött hozzám, beszélgetésünk a "csoda és imameghallgatás" témájára terelődött. Meghatódva mesélt el egy régi történetet, amely mélyen a szívébe íródott, és az életét teljesen megváltoztatta. Most közreadom nektek.

Egyedül az úton

Abban az évben kemény volt a tél. Karácsony óta fehér hótakaró borította a falut. Margareta, akit akkor csak Grétinek becéztek, szerette, ha havazott, és odakinn együtt táncolhat a hópelyhekkel. Napközben sokat kellett egyedül lennie. Még túl kicsi volt ahhoz, hogy iskolába járjon, ezért órákon át ugrándozott a puha fehérségben – céltalanul, de vidáman. A falu két kövezetlen utcáján hangosan csikorgott a hó a talpa alatt.

Csak estére, kivörösödött orral futott haza anyjához. Kettesben laktak odafent a hegyi útnál egy szoba-konyhás házikóban. Anyja reggelente, mielőtt dolgozni indult, egy vastag fahasábot rakott a majdnem az egész konyhát betöltő tűzhelybe. Így Grétinek, miközben délelőtt elvégezte a házimunkát, nem kellett fagyoskodnia. Ennek ellenére két vastag gyapjúpulóvert is magára vett, aztán beágyazott, és a tűzhelyen vizet melegített a mosogatáshoz.

Mielőtt kiment a házból, fogta piros, egyujjas kesztyűjét, amit még keresztanyja küldött neki pár évvel azelőtt, és fejére húzta vastag kötésű, piros sapkáját. Kesztyűje már teljesen elvékonyodott és megkopott, nem sok védelmet nyújtott a fagy ellen. Végül bebugyolálta nyakát egy sötét gyapjúsálba, amit édesanyja varrt az apja régi kabátjából. Valahányszor a kislány megemlítette az apját, anyja mindig hozzátette: “Isten nyugosztalja!”

Ha Gréti mindent elvégzett, amit anyja aznapra rábízott, a nap hátralevő részében játszhatott. Behúzta maga mögött a ház ajtaját, és többnyire leszaladt a főutcára. Volt, hogy útját a patak felé vette, ahol hónapok óta vastag jégréteg alatt csordogált a víz, s a felnőttek óva intették attól, hogy rámerészkedjen.

Kirándulás a hóban

Gréti azon a bizonyos napon is az utcán ugrándozott egészen addig, amíg öt óra után haza nem ért az anyja.

– Gréti, még el kell szaladnod a boltba, mielőtt bezár! – kiáltotta az asszony. – Hozz egy csomag vajat, hogy ne legyen olyan száraz a krumpli! Azzal gyorsan a gyerek kezébe nyomott egy papírpénzt, Gréti pedig engedelmesen indult lefelé a vastag hóban.

Vásárlás után áldott estét kívánt a boltos néninek. Egyszer a falu lelkészétől hallotta ezt, és nagyon megtetszett neki. Az asszony kedvelte a mindig vidám kislányt. Ahogy ott állt átfagyva, nedves gyapjúharisnyában, megsajnálta, adott neki egy ragadós cukorkát. Leszámolta a visszajáró hét darab aprópénzt a kopott kesztyűbe, és megkérdezte:

– Mondd, Gréti, nincs nálad táska? A hónod alatt fogod vinni a vajat?

Közben pedig arra gondolt: "Milyen jó az Isten ehhez a szegény Hubernéhoz! Most, hogy a férje már nem él, legalább van egy ilyen kedves gyermeke!” Neki magának nem volt gyereke, csak a boltja, amit egyedül kellett vezetnie. A férje ugyanis nem tért vissza a háborúból.

Gréti ráérősen ballagott hazafelé. Erősen alkonyodott. Időnként megállt, és rácsodálkozott gőzölgő leheletére, amely nyomban jégkristályokká fagyott az orra hegyén. Tekintetével most hiába kereste idősebb barátnőjét, aki már tudott olvasni, és régebben felolvasta neki a mesekönyvéből a “Hókirálynő”-t.

Gréti felkapaszkodott a hegyen, a hold már felhágott égi lajtorjájának első lépcsőfokára. A meleg szoba fénye az ablakon át az utcára vetődött, amitől Gréti fázósan megborzongott.

Édesanyja már az ajtóból integetett:

– Gréti, iparkodj! Folyton ábrándozol, és megfeledkezel az időről. Add ide a vajat meg a pénzt!”

A kislány nagy nehezen kinyitotta meggémberedett öklét, ám a pénz nem volt benne!

– Hol a pénz?! – kiáltott fel anyja éhesen és türelmetlenül. Lekevert neki egy nyaklevest, és türelmetlenül kizavarta. – Azonnal menj vissza, és ne merészelj pénz nélkül hazajönni!”

Kétségbeesett keresés

Gréti csak állt, és megpróbálta megérteni, mi is történt. Az érmék valószínűleg kicsúsztak vékony, elgémberedett ujjai közül, és zajtalanul elnyelte őket a süppedő hó. Tisztában volt azzal, milyen nagy szükségük van a hét pénzdarabra, amiért anyja olyan keményen megdolgozott.

Ismét kinyílt mögötte az ajtó.

– Mit ácsorogsz itt? Inkább keresd a pénzt!

Anyja nem látta kislánya ékült ajkát, s nem ismerte fel, milyen lehetetlen vállalkozás a mély hóban akár csak egyetlen érmét is megtalálni – nem is beszélve hétről!

"Haza ne gyere a pénz nélkül!" – viosszhangzott Gréti fülében. Rémülettől kitágult szemmel iramodott lefelé. A szavak keménysége nagyon fájt neki, az elutasítás és a félelem mély sebet ejtett kicsi gyermekszívén. Kész volt bármit megtenni, csak hogy anyja megint szeresse, és visszaengedje a meleg szobába.

Miután a boltosnő összetakarított és megszámolta az aznapi bevételt, bezárta az ajtót. Ekkor észrevette, hogy Gréti még mindig az utcán kószál. Rosszallva csóválta a fejét.

“Még mindig odakint van? – mormolta maga elé. – Huberné túl keveset törődik ezzel a gyerekkel!”

Az asszony figyelte, ahogy a kislány belegázol a hóba, lehajol, és nedves kesztyűjét végighúzza a földön. Azt azonban nem láthatta, hogy közben könnyek peregnek le a gyermek arcán, és állán jéggé dermednek. A kislány a heves zokogástól aligha láthatott valamit is sötétben. Ahogyan az arca, úgy a szíve is megdermedt a rémülettől, hogy nem talál semmit. Egyre csak ez visszhangzott benne: “Haza ne gyere a pénz nélkül!”

Gréti nem merte abbahagyni a keresést.

Aggasztó gondolatok

Anyját egészen más gondolatok foglalkoztatták. Aznap csúnyán leszidta a főnöke, mert elszabott egy drága vásznat.

– Ha ez még egyszer előfordul, többé be se jöjjön dolgozni! – mondta neki végül.

Így az egész heti bérének búcsút mondhatott, mert elrontotta az anyagot, ráadásul még varrnivalót is kellett hazahoznia, hogy bepótolja kiesett keresetét.

Ott ült fáradt szemmel, görnyedten, és szaporán öltögetett az olajlámpa fényénél, hiszen a mennyezetről lógó gyenge villanykörte nem adott elég fényt. Munkájába és gondolataiba temetkezve az asszony teljesen megfeledkezett az időről. Az öt szem krumpli már rég megfőtt, de tovább rotyogott a tűzhelyen.

Itt már csak egyvalaki segíthet!

Gréti erősen fülelt, de már senki nem járt az utcán. A kislány megértette, hogy nem fogja megtalálni az érméket. Hát most hová menjen? Tépelődve helyezte egyik lábát a másik után, s bandukolt felfelé a házuk fölötti hegyre. Itt véget ért az utca, már nem voltak nyomok, s a térdig érő hó érintetlenül csillogott. A gyermek nagy nyomorúságában és elhagyatottságában felidézte azt az imádságot, amit esténként suttogott el lefekvés előtt. A Miatyánk szavai szinte maguktól tolultak csüggedt ajkára.

“Jó Atyám! – imádkozott, s még több könnycsepp gördült le az arcán. A kislány felzokogott. – Jóságos Atyám! Magamra maradtam, anyámnak már nem kellek!” Haladt még néhány lépést a hóban. Innen fentről lepillanthatott a falu legalacsonyabban fekvő háztetőire. A kéményekből füst gomolygott a csikorgó téli éjszakába. Az égbolt derűs volt, egy percre még a havazás is elállt. Gréti sokáig mozdulatlanul állt, belekémlelt a sötétségbe, és feltekintett a felhőkre. Harmadszor is belekezdett:

“Miatyánk, ki vagy a Mennyekben… Ugye nekem is atyám vagy?” – imádkozott.

Lentről anyja kiáltása hallatszott:

– Grééétiii!

A kicsi már nem is érezte a lábait, karjai zsibbadtan lógtak teste két oldalán. Tekintete nem tudott elszakadni a csillagsátortól, amely vigasztalón borult rá. Aztán, mint egy álomból, lassan felocsúdott imádkozásából, és meghallotta anyja hangját. Ekkor visszatért belé az élet.

Mégegyszer szemügyre vette a letaposott havat a lábai mellett. Ekkor valami halványan megcsillant a holdfényben: gondosan elrendezve ott ragyogott néhány fémpénz! Azzal a hittel, amely a gyermekek sajátja, Gréti leguggolt, és felemelte az érméket. Pontosan hét darab volt.

– Köszönöm, mennyei Atyám! Köszönöm! – ujjongott a szíve, s örömmel telve sietett le a hegyoldalon az anyja felé.

Életre szóló bizalom

Látogatóm története itt véget ért. Sokáig nem szólaltam meg. A nagymama korú asszony hosszasan törölgette az orrát zsebkendőjével, aztán összeszedte magát. Egy gondolattól felcsillant a szeme.

– Bármilyen borzalmas élmény volt is gyermekként az elhagyatottság, nem szeretném azt a napot meg nem történtté tenni! Mert bár anyám meggondolatlan szavai nagy fájdalmat okoztak, akkor alapozódott meg egy életre az Isten iránti bizalmam! Ennek köszönhető, hogy igen fiatalon úgy döntöttem, Jézusra bízom az életem vezetését – ragyogott a mosoly Margaret arcán. – Lelkesen futottam mennyei Atyám kitárt karjaiba!

Megindultan bólintottam.

– Isten nem kímél meg minden nehézségtől, de hűséges – folytatta. – Sírásunkat örömre fordítja, és bekötözi sebeinket. Milyen széppé változtatja mennyei Atyánk életünk minden szenvedését és baját, amikor Jézus visszajön!