Életünkben néha örömteli, néha fájdalmas események gyökeresen megváltoztatják addigi gondolkodásunkat. Erről a témáról ültünk le beszélgetni Eckhart Odettel. Odett egyetemi évei óta Szegeden él. Amerikanisztika szakon végzett, két tannyelvű általános iskolában tanít. Szabadidejében szeret kreatív kézműves dolgokat készíteni, varrni és gitározni. Férje, Kyle angol anyanyelvi lektor a Deák gimnáziumban, emellett lelkipásztorként szolgál. Két iskolás kislányuk van, Zara és Kiera.

Miután Odett férjével és gyermekeivel megismertet bennünket, tágabb családja életének olyan szakaszán kalauzolja végig olvasóinkat, amely mindnyájukat mélyen megrázta. Elbeszéléséből megtudhatjuk, milyen kérdések merültek fel bennük – és Istentől milyen válaszokat kaptak rá. Szavainak nem csupán tartalma, hanem hangjának érzelemdús, meleg tónusa, hangszínének ezernyi változása is megragadott. Beszélgetésünk közben hol mosolyra derült, hol könny futotta el a szemét...

Odett, szeretnénk közelebbről megismerni a családotokat. Hogyan találkoztatok a férjeddel?

Kyle 1995-ben, tizennyolc évesen jött Magyarországra szolgálni abba a gyülekezetbe, ahová Baján jártunk. Tehát tizenöt éves voltam, amikor először találkoztam a jövendő férjemmel. Akkor persze még nem sejtettem, hogy ő lesz az! Úgy tervezte, hogy egy évig marad, de mostanra több mint húsz év lett belőle... Először a gyülekezetben nagyon jó barátok lettünk, később ebből alakult ki a szerelem. Az egyetem első éve után, tizenkilenc éves koromban házasodtunk össze.

Manapság ez elég korai házasságkötésnek számít. Nem csodálkoztak rajta az ismerőseid?

A csoporttársaim két táborra oszlottak: az egyik azt mondta, hogy „nem vagy te normális, nekem is van barátom, de azért nem kell hozzámenni!” A másik tábor pedig: „de jó neked, hogy megtaláltad az igazit, hogy megkérte a kezedet és szeret!” Vágytak arra, hogy valaki úgy szeresse őket is, hogy megbízhassanak benne, és összeköthessék az életüket.

Miután összeházasodtunk, két kislányunk született, Zara és Kiera. A nagyobbik visszahúzódó, csendesebb, nehezebben nyit mások felé. A kisebbik nagyon könnyen barátkozik, szeret középpontban lenni, szerintem a jég hátán is megélne. Viszont mindketten egyformán ügyesek, kreatívak, szeretnek kézműveskedni.

Kétnyelvű család vagytok. Hogyan működik ez gyakorlatban?

A férjem, Kyle – bár egyébként folyékonyan tud magyarul – itthon csak angolul beszél velem is, a lányokkal is. Én a lányokkal magyarul beszélek. Így aztán a magyar az anyanyelvük, az angol meg az „apanyelvük”. Kyle csak angolul tudott, amikor megismerkedtünk. Később elkövettem egy hibát: amikor magyarul beszélt itthon, azt mondtam neki, olyan aranyos, mint egy kisgyerek! De nem szeretne előttem gyereknek látszani, ezért azóta csak angolul hajlandó velem beszélgetni.

Pedig élvezet hallgatni, amikor Kyle „szögediesen” beszél magyarul...

Igen, szeretik mások is, még ha nem is mindig jó helyen használja az ö-t. Fontos neki, hogy ő „szögedi”. Szeret Magyarországon élni. Persze hiányzik neki Amerika, hiszen mégiscsak az a szülőföldje, a hazája. Bár már több évet töltött itt, mint ott, és felvette a magyar állampolgárságot is – a szíve időről időre visszahúzza, hogy feltöltekezzen.

Bár a férjed lelkipásztor, és a dicsőítésben te is aktívan szolgálsz a gyülekezetben, nem mindig volt számodra természetes a keresztény hit...

A szüleim nem voltak vallásosak. Kicsi korunkban meg sem lettünk keresztelve. De a családunk kutatott a spirituális dolgok után – jóga, transzcendentális meditáció, agykontroll – a szüleimmel többféle dolgot is kipróbáltunk, ami végül abbamaradt.

Hogyan találtátok meg az igazi utat?

Anyu egyik barátnőjének a lánya megtért. Elhívták magukkal anyut Bajára, a gyülekezetbe, ahol ő már az első alkalommal átadta az életét Jézusnak. Szárnyalva jött haza, hogy megtalálta azt, amit kerestünk, és hogy oda mindannyiunknak el kell mennie! Nem telt bele egy-két hét, mindannyian felkerekedtünk, és átmentünk egy bibliaórára.

Rátok is ilyen nagy hatással volt, amit ott tapasztaltatok?

Tizenkét éves voltam akkor, de pontosan emlékszem, mennyire más volt a légkör, mint amit a keresésünk során addig bárhol tapasztaltam. A szeretet, a kegyelem kiáradása, és mindaz, amit Isten jelenléte sugároz, megfogott bennünket. Egy-két hónap alatt szinte az egész családunk megtért. Utána a bajai gyülekezetből jártak át hozzánk néhányan Tompára bibliaórákat tartani. Egy ébredési hullám kezdődött el. Aztán én férjhez mentem, a bátyám megnősült – minden olyan szépen alakult, hogy nem is kívánhattunk volna többet. Isten nagyon-nagyon megáldotta a családunkat.

Ráadásként kaptatok még egy ajándékot...

Húszéves voltam, amikor anyukám örömmel újságolta, hogy babát vár! Viccelődtek is a családban, hogy Isten eltévesztette a házszámot… Aztán megszületett Emili.

Bár nem volt tervezett baba, mindenki nagyon örült neki. A szüleimet egészen megfiatalította a pici. Anyukám egyébként is nagyon szereti a gyerekeket, hiszen óvónő. Emilit tudta közülünk leginkább élvezni, hiszen akkor már anyagilag is megalapozott helyre, ráadásul keresztény otthonba születhetett.

Neked mit jelentett a kistestvéred?

Ekkora korkülönbséggel én inkább lányomnak éreztem, és nagyon szerettük egymást. Születésnapokon, ünnepeken meglátogattuk őket, és anyukámék is jöttek hozzánk. Emili pár hónapos volt, amikor anyu érettségi találkozóra jött Szegedre, és a pici testvéremet ránk bízta arra az időre. Különleges élmény volt! Olyan büszkén toltam a babakocsit, mint egy igazi anyuka, szerettem volna, ha az emberek azt hiszik, hogy Emili az én kislányom.

Amikor nagyobb lett, és a lányaink is megszülettek, szerettek együtt lenni. Nyolc-kilencéves lehetett, amikor először töltött nálunk egyedül egy egész hétvégét. Ez sokat jelentett neki! Együtt mentünk el a városba, együtt főztünk. Örült ennek, mert Tompán a mamáék nem nagyon engedték a konyhába, én meg szerettem, hogyha segít, vagy együtt készítünk valamilyen sütit a lányokkal.

Ezt a közös családi örömöt törte meg egy decemberi nap, amikor szinte minden előjel nélkül kiderült, hogy Emili nagyon beteg...

Tizenegy éves volt akkor. Előtte, úgy szeptember-október táján a testnevelő tanár megkereste anyát, hogy Emili nem tüdőbeteg-e, mert nem tud futni, nem csinálja rendesen a gyakorlatokat. Mivel abban az évben kezdődött nála a családi örökségnek számító gerincprobléma, arra gondoltak, hogy esetleg ez okozhatja.

A hasa is fájt néha, de ez nem volt szokatlan, mert nagyon szeretett enni, és utána nehéz volt az emésztése. Időnként a fejét is fájlalta, de mivel szemüveges volt, anyu úgy gondolta, biztos másikat kell csináltatni, azért fáj a feje... Aztán egyre gyengébb lett. Novemberben egyszer fölhívta aput az iskolából, hogy menjen érte, mert nem bírja a táskáját hazacipelni. Elvitték az orvoshoz, de ő sem tudott különösebbet mondani erre.

Hogyan derült ki, hogy nem közönséges, múló panaszokról van szó?

Belázasodott, és anya elvitte egy másik orvoshoz. A doktornő azonnal Kiskunhalasra, a kórházba küldte őket, ahol kiderült, hogy nagy a baj. Vért vettek tőle. A diagnózis: akut limfoid leukémia. Mit jelent ez? Az ember vérében a fehérvérsejtszám hatezer körül normális. Harmincezer környékén megjelennek a különböző tünetek – gyengeség, hasfájás, fejfájás –, harminc-negyvenezerrel a gyerekek már bekerülnek az onkológiára. Amikor Emilinek Halason megnézték a vérképét, ötszázezer volt a fehérvérsejtszáma! Rohammentő hozta Szegedre. Az orvosok a papírját látva nem értették, hogyhogy még él ez a kislány?!

Hogyan reagáltatok erre a hírre?

Iszonyatos sokk volt ez nekünk... Apukámnak az az ige jutott eszébe, amit Jézus a Gecsemáné kertjében imádkozott: ha lehetséges, múljon el tőlem ez a pohár... de a folytatását nem tudta kimondani, hogy legyen meg az Úr akarata. Csak azt kérte, múljon el a betegség, mert nem létezik, hogy ez velünk történik... Egy egészséges, szép gyerek, aki az Úré, ráadásul mi is az Úréi vagyunk, és szeretjük Őt – hogy lehet, hogy velünk történik ez a szörnyűség?

Milyen megoldást javasoltak az orvosok?

Kemoterápiát. Anyuék megkérdezték, hogy nincs-e más alternatíva, de nem volt választásuk. Még aznap elkezdték a kezelést. Emilinél az volt a nagyon nagy hátrány, hogy a szervezete addigra minden tartalékát fölélte. Miután a terápiát elkezdték, a szervei sorra fölmondták a szolgálatot. A cukra az egekbe szökött. Nem ehetett, nem ihatott semmit. Infúzión keresztül adták neki a tápanyagot, de az éhségérzete ugyanúgy megmaradt. Nagyon jó volt, hogy olyan szobát kapott, ahol anyu vele lehetett egész nap.

Emili vajon mennyire sejtette, hogy milyen komoly a helyzet?

Nem tudom, mennyire értette akkor, hogy mi történik vele. Egyszer megkérdezte anyutól, hogy meg fog-e halni? De a halál mint lehetőség szóba sem jöhetett. Anyu azt válaszolta: nem, itt mindent megtesznek érted, Isten meg fog gyógyítani, semmi gond nem lesz! Hiszen attól kezdve, hogy a betegsége kiderült, ezrek imádkoztak a gyógyulásáért. Létrehoztunk egy blogot „Pray for Emi” címmel, ahová az állapotával kapcsolatos híreket írta eleinte ő, aztán mi is. Szerte Magyarországon, és Amerikában is az ismerős gyülekezetekben valóban ezrek imádkoztak érte, és imádkoztak értünk is...

Hogyan alakult az állapota?

Január hatodikáig nem volt annyira rosszul, tudtunk vele beszélgeti. De aznap egy roham után bekerült az intenzív osztályra, és elkezdődött a rohamos hanyatlása. Édesanyának szörnyű volt azt látni, hogy lélegeztetőgépre teszik... Néha-néha magához tért, olyankor tudtunk vele beszélgetni. Az utolsó szava hozzám az volt, hogy: annyira félek...

Mit tudtál neki mondani ebben a szívszorító helyzetben?

Jó lett volna, ha egy kicsit jobban fölkészülünk erre lelkileg. Jó lett volna, ha valaki tanácsot ad, hogy ilyenkor mit kell mondani? Bántott, hogy csak ennyit tudtam válaszolni: nem kell félned, itt vagyunk veled, Isten is itt van veled! Tudom, hogy nem ez volt a legjobb, mert Emili akkor a halállal nézett szembe, ami igenis félelmetes dolog. Bár nem mondtam senkinek, de utána is emésztett, hogy mivel tudtam volna őt akkor megvigasztalni?

Mindössze harminchat nap telt el a diagnózis megállapítása és Emili utolsó földi napja között...

Aznap még én is bementem hozzá, anyu meg apu is ott volt. Amikor a doktornő este szólt nekik, hogy menjenek haza, felhívja őket, ha valami változik – nagyon nehezen vettek búcsút Emilitől. Nagyjából fél órával azután, hogy hazaértek hozzánk, hívta őket a doktornő, hogy menjenek vissza... Elmondta, hogy szüleim kifelé menet még talán a kórház lépcsőéig sem értek el, amikor Emili szíve elkezdett leállni. Utána folyamatosan injekciókat kellett adnia ahhoz, hogy a szíve tovább működjön. Amikor visszamentünk, szörnyű volt látni azt a megtört kis testet. Már nem Emili volt az, éreztük, hogy ez a test itt már csak a burok...

A doktornő megkérdezte, hogy leállíthatja-e az injekciókat, mert úgy látja, ennek már nincs értelme. Isten megadta a szüleimnek az erőt, hogy ki tudják mondani: ez már csak szenvedés, el kell engedni. És amikor nem kapott több injekciót, leállt a kis szíve. Szinte tapintható volt a kórteremben Isten jelenléte.

Hogyan éltétek meg a veszteséget?

Amikor a lélegeztetőt is lekapcsolták, éreztem, hogy elborít a gyász. Ott zokogtunk fölötte – nem tudom, mennyi idő telt el így. Apu szólalt meg, hogy bármennyire fáj is, nem szabad elmerülnünk ebbe a mélységes fájdalomba. Nekünk élő reménységünk van, tudjuk, Emili hol van, és mi is oda megyünk.

Úgy gondolom, csak Isten volt képes anyut és engem is kiemelni abból a mélységből. És akkor ott átéltük azt az élő reménységet, hogy nem ez a vég... Tudtuk: Isten elvitte őt magához.

Hogyan fogadták a hírt azok, akik veletek együtt imádkoztak Emili gyógyulásáért?

Amikor a blogon megosztottuk, hogy Emilit hazavitte az Úr, egy család, akiket nem is ismerek, hozzászólásban leírta, hogy minden nap imádkoztak Emiliért. Aznap este a kislánya ezt mondta, „ha Emi mégsem gyógyul meg, nem azt jelenti, hogy Jézus nem szereti, hanem hogy másképp akarja szeretni.” Amikor ezt elolvastam, annyira mélyen érintett! Mennyire igaz, hogy Isten másképp akarta szeretni!

Szüleid hogyan tudták feldolgozni ezt a hirtelen rájuk szakadt fájdalmat?

Emili búcsúztatójának a tervezése közben egy kedves távoli rokon emlékeztetett, hogy most teljesedett be az az igevers, amit anyu Istentől kapott, amikor megtudta, hogy babát vár. Nem értettük, mire gondol, mert valahogy feledésbe merült. Anyu is csak arra emlékezett, hogy elkezdett akkor naplót írni. Előkereste, és bizony ott volt az igevers: „Az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1:21) Azt írta mellé, nem is érti, miért ezt kapta Istentől. Az ember ilyenkor nyilván nem gondol a második felére, hogy az Úr elvette, hanem csak annak örül, hogy az Úr adta! Az Úr már akkor tudta, hogy ennyi időre szánta nekünk Emilit. Ez megerősített bennünket a sok „mi lett volna, ha...” kérdés közepette abban, hogy ez volt Isten akarata.

Anyunak azért nehéz volt megküzdenie a gondolattal, hogy ha Isten ajándékba adta nekik, akkor miért vette vissza? Apu úgy magyarázta ezt el, hogy amit Istentől ajándékba kapunk, az lényegében az együtt töltött idő. A gyermekünk sohasem a mienk, hanem Istené. Azt a tizenegy ajándék évet, az emlékeket, a szeretetet, és mindazt, amit rajta keresztül tanított az Úr, nem vette el tőlünk, az már örökké a miénk marad.

Benned milyen kérdések merültek föl – és milyen válaszokat kaptál rá?

Nehéz harc volt. Miután Emili betegsége kiderült, semmilyen választ nem kaptam erre vonatkozóan Istentől. Nem értettem, hogy miért van így! Böjtöltem, imádkoztam, olyan hittel kértem az Urat, hogy gyógyítsa meg, amilyen hitem előtte soha nem volt. De nem érkezett válasz... Később értettem meg: talán nem lettem volna kész arra, hogy Isten elmondja, nem fogja meggyógyítani őt, hanem hazaviszi. Hogy másképp akarja szeretni Emilit.

Volt egy másik titkos fájdalmad is...

Ahogy már említettem, nagyon fájt, hogy nem tudtam a félelmében segíteni, megvigasztalni! De Isten csodálatos módon tudtomra adta, hogy Ő segített. A búcsúztatóra egy kedves, régi barátnőm is eljött Amerikából. Felolvasott nekem egy e-mailt, amit egyik ottani barátnőjétől kapott. Ehhez a barátnőjéhez Isten egyik reggel így szólt: „Hazaviszem őt.” Gondolatban végigfutott előtte azoknak a neve, akiknek a gyógyulásáért imádkozni szokott, de Isten azt mondta neki, valaki másról van szó. „Egy képet adott elém egy erős kislányról, aki az örömöt képviselte. Nem ismertem őt. ’Imádkozz békéért, merészségért, bátorságért – mondta Isten. – Eljött az ő ideje, bátornak kell lennie. Nem kell félnie Tőlem.’ Egy-két napon át könyörögtem ennek a kislánynak a lelki felkészüléséért, aki épp elég idős volt már ahhoz, hogy megértse, mit jelent lemondani erről a világról azért, hogy megragadja a következőt. Ez küzdelem volt számára. Olyan harc, amelybe valami miatt én is be lettem vonva...” … „Egy-két nap múlva, amikor reggel munkába menet folytatni akartam az imaharcot, az Úr leállított. ’Vége van. – mondta. – Békesség. Megelégedés. Hazaért.’ ... „Azóta kutattam a blogok között, amelyeket követek, hogy kiderítsem, ki lehetett ez a gyermek. Ma összeállt a kép” ... „Nincsenek szavaim rá, le vagyok nyűgözve. Tanúbizonyságot teszek róla: láttam az örömét, békéjét, nem volt benne félelem, és teljesen átadta magát."

Nem találtam szavakat, amikor ezt a barátnőm megosztotta velem!

Ezrek imádkoztak a gyógyulásáért, pedig azért kellett volna imádkozni, hogy föl tudjon készülni, hogy ne féljen! Ezt az ismeretlen hölgyet indította Isten, hogy imádkozzon ezért a kislányért. Mert mások nem azt kérték, amit kellett volna. De az Úr hűséges, Ő pontosan tudja, mire van szükségünk. Csodálatos Istent szolgálunk, aki a hiányosságaink ellenére gondoskodik rólunk, és mindent megad, amire szükségünk van.

A hiányon kívül változott-e valamiben az életetek?

Azokban a hónapokban úgy éreztem, megnyílt a mennyország, szinte érezni lehetett az illatát. Azóta más szemmel nézek az életre. Annyira más már a fontos, mint korábban.

Végül milyen gondolatot osztanál meg a Lydia olvasóival?

A 32. Zsoltár 8. versében olvassuk ezt a mondatot: „Bölccsé teszlek és megtanítalak téged az útra, amelyen járj, szemeimmel tanácsollak téged”. Isten arcába nézni, meglátni az Ő tekintetét valami olyan csodálatos dolog lehet, amelyet fel sem foghatok. Gyönyörködni Őbenne, az Ő parancsolataiban, ez a legfőbb vágyam. Nem azt kérni, hogy Isten áldja meg az én utaimat, döntéseimet, hanem, hogy én járhassak az Ő útjain, hiszen azok már eleve áldottak!

(Az interjú a Lydia magazin 48. számában jelent meg. Minden jog fenntartva.)