Egy-két-há – most! – számol a mentőápoló, és a hordágyon fekvő beteg szinte észrevétlenül, rázkódás nélkül kerül át a vizsgálóasztalra. Gyors, pontos, rutinos mozdulatok, csakúgy, mint kedvenc sorozatomban, a nem véletlenül népszerű Vészhelyzetben. Bizonyára izgalmasnak is találnám, és érdeklődve várnám a folytatást, ha a hordágyon történetesen – nem én feküdnék…
De most én vagyok az, akit a mentő szirénázva visz sürgős vizsgálatra. Fölöttem cikáznak a tekintetek, és operáló orvosként pontosan tudom, milyen az, amikor nyugalmat és reményt kell sugározni, pedig baj van, nagy baj. Emberi számítások szerint nagyon valószínű, hogy már csak óráim vannak hátra a létnek ebben a formájában…
Az öt nappal ezelőtti műtét majdnem harminc centis hege sajog a mellkasomban, a lábamat nem érzem, vagy ha igen, azt, hogy mindjárt leszakad, a valószínű diagnózis ott lebeg a szobában. Ahogy betolnak a CT készülékbe, tele vagyok nyugtatóval, vérnyomáscsökkentővel, fájdalomcsillapítóval, és természetesen: félelemmel. De mindezek ködén át mégis ott zakatol bennem két különleges szó: „Felépítem őt”…
Családi történet
A történet valamikor a múlt század elején kezdődött, amikor egy fiatalasszony cipekedés közben összeesett a piacon, és senki nem tudta miért, váratlanul meghalt. Ő volt a dédanyám. Aztán ott folytatódott, hogy egy másik fiatalasszony a kis négyéves ikreit az apukájukkal otthon hagyva, mosolyogva elment a kórházba, hogy egy kisbabával térjen haza. De nem láttuk őt többé. A szülés után, senki nem tudta miért, váratlanul meghalt. Ő volt az édesanyám… A diagnózis: aorta disszekció. Ennél a betegségnél a szívből kiinduló fő verőérnek, az aortának az egyik része kitágul, majd a rétegek megszakadnak, és ha nincs életmentő műtét, az aorta teljesen átszakad, és ez az állapot „az élettel összeegyeztethetetlen”.
Évek teltek el... „Nem, ez a betegség nem öröklődik, tessék kérem, megnyugodni”, nincs semmi köze a családban előforduló gyermekkori kisebb szívbetegségekhez sem, amit az egyik kis ikernél operálni is kellett...Újabb évek, sőt, évtizedek teltek el aztán, bánatban, örömben – míg az ötödik gyermekével várandós, banális panaszokkal éppen egy klinikán pihenő ikertestvérem egy hajnalon fölkelt, majd összeesett, és senki nem tudta miért – váratlanul meghalt. A diagnózis: aorta disszekció.
A megmentett kisbaba csodálatos módon túlélve az oxigénhiányt, a koraszülöttséget, a korai szívműtétet, ma ép, egészséges, okos, ragyogó iskolás kislány, életünk egyik nagy kincse. Az ő orvosa gondolkodott el a sok gyanús szívkörnyéki „véletlenen”, és talált rá egy nagyon ritka, a világban alig előforduló örökletes érbetegségre.
Azt, hogy én is érintett vagyok, egypetéjű ikrekként az elejétől, genetikai vizsgálat nélkül is tudtuk. Ezért engem folyamatosan ellenőriztek, mutatkoznak-e a betegség, az érfal gyengeségének a jelei. Évekig semmi változás nem történt, míg egyszer elérkezett az a nap, amikor az értékek azt mutatták, hogy a betegség abba a szakaszba érkezett, hogy megelőző műtétet javasolnak. A terv az volt, hogy közvetlenül a szív mellett kicserélnek egy nagyobb gyűrűnyi érszakaszt egy műérre, és ezzel – kivágva a beteg részt, és vele együtt a betegséget – megelőzik a további bajokat. Van kockázat? Hát, igen. A műtéthez le kell állítani a szívet, a keringést szívmotor viszi, a műtét legjobb esetben is hatórás… De rutinműtét manapság.
Felkészítés
Azt nem mondom, hogy örültem, amikor kiderült, hogy ekkora műtétre van szükségem. De tudtam, hogy a kockázat nem nagyobb, mint egy komolyabb szívbillentyűműtétnél, ami azért elég gyakori beavatkozás. Hálás voltam azért, hogy lehetőségem van elkerülni a korai halált, remélve, hogy a műtétből felépülve tejes életet élhetek.
– Még síelni is fog tudni – mondta a szívsebész mosolyogva a megbeszélésen.
– Látod – ugratott a férjem, humorral palástolva a szorongását – egy szívműtét erre is jó: ezentúl fogsz tudni síelni…Oldalba könyököltem kicsit, mert minden karácsonyi szünetet síterepen töltöttünk eddig, és derűs hangulatban, jó reménységgel mentünk haza. Aztán ugyanígy, hol komolyan, hol humorral készültünk a műtétre. Elvégeztük a szükséges vizsgálatokat, és beszélgettünk, beszélgettünk, sokat. Mivel a kötelező előkészületek heteket vettek igénybe, volt idő gondolkodni. „Rutinműtét márpedig nincs, minden műtét más, a betegnek minden műtét az egyetlen, a nagybetűs műtét'” – jártak a fejemben szemész-professzororom korábbi mondatai. „Ne feledjék, a műtétet csak az orvos felejti el estére…” – jutott még eszembe. Máskor a megnyugtató gondolatok győztek, és ebben az időben Isten is többször szólt hozzám.
Egy alkalommal befészkeltem magam a hálószobánk kedvenc sarkába, Bibliát olvastam, és beszélgettem Istennel. Az igék egészen különösen, erősen elevenedtek meg az olvasáskor, és amikor csendben gondolkodtam, egyszerre egy érdekes jelenetet láttam a gondolataimban. A jelenetben Jézus velem szemben állt, szorosan átölelt, úgy, ahogy a férjem szokott, hallottam a szíve dobogását, úgy, ahogy a férjemét szoktam, és lassan azt éreztem, ahogy az én szívem átveszi az ő szívének a dobbanását. A gondolataimban ugyanekkor megjelent annak a felismerése, hogy ez bizony nem egyszerű műtét lesz, de ne ijedjek meg, még akkor sem, ha az orvosaim megijednek, mert ő visszaküld engem.
Megrettentem kissé, ugyanakkor mélyen megtisztelve éreztem magam attól, hogy Isten ilyen személyesen szólt hozzám, és mindezeket a naplómba is leírtam. Tudtam, hogy nem a képzeletem játszott velem, biztos voltam abban, hogy ez egy mennyei üzenet volt. Mélyen elraktároztam hát a szívemben.
Egyszer reggel csörgött a mobilom, a gyülekezetünk egyik tagja hívott fel. Szabadkozott, hogy munkanapon, ilyen korai időpontban zavar, de úgy érezte a reggeli imája során, hogy Isten üzen nekem valamit. Nem tudja, mire vonatkozik, csak azt, hogy át kell adnia ezt: „Felépítem őt”. Ennyi az üzenet. Talán én tudom, miről szól, mert ő nem… Ja, hogy otthon vagyok! Nahát, azt hitte, munka közben zavar, nem, ő egyáltalán nem hallotta, hogy műtétre készülök…
Ugyanezekben a hetekben történt, hogy egy gyülekezetünkben istentiszteletet tartó vendég-igehirdető által szólt hozzánk prófétai szavakat Isten. Mert aki nem ismerhetett, akivel addig soha nem beszéltem egy szót sem, elmondta, hogy úgy látja, Isten újjáépít sok mindent az életünkben, és engem egy „forced sabbatical” – nyers fordításban „kényszerszabadság” – időszakra küld. Arról is mesélt, mik jönnek majd ezután, hogy fogunk újra együtt szolgálni a férjemmel…
A második beavatkozás
Én pedig itt vagyok, a jobb lábamban nincs vérkeringés, a diagnózis most is: aorta disszekció. Vagyis a vizsgálatok kimutatták, hogy most, öt nappal az amúgy is komplikált, hat helyett kilenc órás megelőző műtét után megtörtént az, amit a műtéttel szerettünk volna megelőzni: az aorta fala hosszában kettéhasadt, a vér az eredeti csőben, és a cső falában is kering, és ez a nyomásviszonyok miatt éppenséggel elzárja a jobb lábam vérellátását, ami ezért elhal, ha nem történik valami. A hasadás egyelőre előre indult, de ha visszafelé is megindul, és a szív felé és ráterjed a koszorúerekre, akkor… ez is egy olyan állapot, ami „az élettel összeegyeztethetetlen”… És ez bármelyik pillanatban bekövetkezhet…– Megcsináljuk, Rita – mondta a szívsebész, és megszorította a kezemet. A szeméből igazi biztatás fénylett felém. Aztán beküldte hozzám a családtagjaimat – ahogy később megtudtam – elbúcsúzni.
Nehéz, de fenséges pillanatok voltak: életem legszebb mondatait hallottam akkor az én kedveseimtől. Azt nem mondhatom, hogy lepergett előttem az életem, mert ilyen nem történt. De különleges kontraszttal vált el azokban a percekben a lényeges a lényegtelentől. Tudtam, most aztán életbevágó, hogy biztosan tudom, hogy ha megyek – hazamegyek. Elgondolkodtam azon a sok ígéreten, amit a műtét előtt kaptam, és azzal a biztonsággal néztem a fejem fölött elsuhanó lámpákat, hogy Isten visszaküld, hogy megláthatom a lányom kicsikéjét, hogy szerethetem még azokat, akiknek olyan nagy szüksége van éppen rám. És ha mégsem jól értettük azt, amit Isten mondott nekünk, akkor pedig – nemsokára meglátom Őt…
Egy héten belül két óriás műtét, két altatás – az ujjaimat sem tudtam megemelni, amikor felébredtem. Az, hogy mindenem fájt, nem írja le elég precízen az akkori helyzetemet. De legjobban mégis a lelkem sajgott: éles reflektorfényben láttam mindazt, amit korábban elmulasztottam, vagy éppen rosszul tettem. Edith Piaf híres dalának sorai jártak, zakatoltak bennem. „Non, je ne regrette rien…” „Nem, nem bánok semmit sem” – szólt a dalszöveg. De én pedig annyi mindent sajnálok… annyi mindent lehetett, kellett volna máshogy tenni…
Fájt hát a szívem, fizikai és lelki értelemben egyaránt.
A családom ugyanekkor csodálatos szeretettel volt mellettem, a lányaim például összeállítottak egy gyönyörű hanganyagot dicsőítő dalokkal, általuk felolvasott igékkel, ezt hallgattam órákon keresztül, bátorításként, gyógyszerként.
Mindeközben a fizikai értékek összevissza ugráltak. A tüdőm nem akart magához térni a sokkból, állandóan légszomjjal küzdöttem. Válogatott kínzásokkal (lélegeztető maszkok, inhalálók és egyebek) próbálták jobb belátásra bírni a hörgőcskéket, hogy hajlandóak legyenek működni, ha már az ereimet ilyen szépen összerakták… A kétszer is szétfeszített szegycsont miatt a hátam… hát volt olyan is, hogy éppen nem fájt nagyon.
Beteljesedett ígéret
A nyugtatóktól és gyógyszerektől elborítva, az ébrenlét pillanataiban mégis élveztem azok szeretetét, akik mellettem voltak. Tudtam, hogy Isten nem hagyott magamra, és mindenekelőtt szinte fizikailag érzékeltem azt, ahogy tartanak, erősítenek az imák.
És két hosszú hét után végre kiszabadultam az intenzív részlegről, le az osztályra. Ugyan az éjszakák nagy részét ébren töltöttem, lassan, nagyon lassan erősödtem, és a folyosó végéig elmenni a Mount Everest megmászásának tűnt, de mégis… éltem!
… és a szakadás nem terjedt visszafelé, és nem terjedt rá a gerincvelő ereire, és nem terjedt rá az agyi erekre, és nem kaptam tüdőgyulladást, és nem… és nem…
… és az üzenet, amit abban a kora reggeli, furcsa telefonban kaptam: felépítem őt, igazként vizsgázott. Mert az Úr csodát tett velem, valóban felépített. Távolról sem vagyok teljesen egészséges, de mégis teljes, helyreállított és felépített életet élek, hálás szívvel minden ajándék napért.
Megfogadtam a szívsebészem tanácsát, aki az egyik kontrollvizsgálat után mondta: „Rita, bátran éljen, különben nem volt értelme ennek az egésznek!”
Tehát bátran élek. Társastáncra járok a férjemmel – ajánlom mindenkinek, aki tükröt szeretne magának arról, hogy ki-ki igazán helyén van-e a kapcsolatban –, heti néhány napot dolgozom, kocogok. Terelgetem a lányaimat – az otthon élőt és a kirepülteket, az ajándék-lánykánkat és a kicsi unokánkat –, könyvet írok, hittant tanítok, a férjemmel együtt szolgálunk egy egészségügyi misszióban. És mindenekelőtt időt, egyre több ismerkedő-imaidőt töltök az Úrral, egyszóval: köszönöm, jól vagyok!
dr. Széchey Rita (Megjelent a 46. sz. Lydia magazinban. Minden jog fenntartva)
