Mi, emberek, társas lényként arra vágyunk, hogy egy másik ember megértsen, hogy valakinek fontosak legyünk. Hogy legyen mellettünk valaki, aki ismer, és mindemellett szeret bennünket. Valaki, akinek mi is adhatunk. Hát igen, társas lények vagyunk. Mindannyian. Még mi, egyedülállók is...

Sőt azok is, akiknél személyiségtesztjük megírásakor az derült ki, hogy inkább feladat, mint kapcsolatorientáltak. Az ilyen tesztek ugyanis nem azt vizsgálják, értékeljük-e, vagy szükségünk van-e kapcsolatokra. Inkább csak arról tájékoztatnak, akkor érezzük-e jobban magunkat, ha adott dolgokra, feladatokra koncentrálunk, vagy akkor, ha különböző emberekkel különféle kapcsolatokat ápolunk. Ebben nagyon eltérőek lehetünk. De mindenkinek, még a szélsőségesen feladatcentrikus embereknek is szükségük van emberi kapcsolatokra.

Vágyaink felismerése

Hogy miért van ez így? Mert Isten így alkotott meg bennünket. Isten képmására lettünk teremtve. (1 Mózes 1:27) Ez az egyszerű mondat arról a csodáról szól, hogy Isten nekünk, embereknek olyan tulajdonságokat adott, amelyek valamit visszatükröznek saját lényéből. Például a kreativitást, a felelősségvállalás és a meggondolt döntéshozatal képességét. És nem utolsó sorban kapcsolatkészségünket. Isten maga is úgymond „kapcsolatorientált”: az Atya, a Fiú és a Szent Lélek egyek, és szeretetkapcsolatban állnak egymással. A Szentháromság titkánál érezzük igazán, hogy nincs ember, aki kifürkészhetné. Azt mégis jól megérthetjük, amit Jézus erről a kapcsolatról mondott: „Az Atya szereti a Fiút”. (János 3:35)

Isten megért mindenkit, aki elmélyült és jó kapcsolatokra vágyik. Ő maga ültette ezt a kívánságot a szívünkbe, amikor saját képmására teremtett bennünket.

De hogyan lehetnek jó kapcsolataink nekünk, egyedülállóknak? Akik másokhoz hasonlóan, egyfajta kapcsolathálózatban élünk, mégis egyelőre életünk párját keressük? 

Ahhoz, hogy jó kapcsolataink lehessenek, először is igent kell mondanunk rá, hogy Isten ezzel a vággyal teremtett bennünket. És jól kell viszonyulnunk saját sorsunk alakulásához és saját személyiségünkhöz is. Itt gyakran el is akad a dolog. Az egyedülállók – ha nem is tudatosan – gyakran átvesznek sok hamis társadalmi előítéletet, ami rossz irányba befolyásolja őket. Például hogy az egyedülállók helyzetét eleve „csökkent értékűnek” tartják. Ha ezt az előítéletet fenntartás nélkül átvesszük, végül elviselhetetlen teherré válik az életünkön. De ha leleplezzük hamis voltát, ha szembeállítjuk vele Isten ígéreteinek igazságát, akkor egészséges szemlélettel élhetünk tovább.

Leplezzük le az előítéleteket

Gondoljuk át alaposan a következő kérdéseket, ezzel fontos lépést teszünk az érett, bizalomteljes kapcsolatok felé vezető úton.

Csak egy házasságban élő nő igazán nő? Ez a gyötrő gondolat is a hamis beidegződések közé tartozik. Ráadásul sok férjes asszony még az „anyaság” kiegészítést is hozzáteszi. A gyermek valóban az Úr ajándéka (Zsolt. 127:3), óriási áldás, és jelen társadalmunkban igen nagy szükség van arra, hogy ezt sokan meglássák. Nőiességünk mégsem attól függ, hogy világra hoztunk-e egy gyermeket – hiszen az Isten ajándéka. Mint nem házas és gyermektelen nők is örömet találhatunk az élet különböző helyzeteiben.

Boldog vagyok, hogy családunkban soha nem volt ilyen mérce, amely szerint női mivoltunkhoz elengedhetetlenül hozzá tartozik a saját gyermek. Családunk nőtagjai között gyakori volt a méhbetegség. Ha valamelyik nagynéném két gyermeket hozott a világra, már majdnem nagycsaládosnak számított. Számomra teljesen normális volt, hogy az egyik nagynénémnek volt gyermeke, a másiknak nem. Természetesen kislányként nem tudhattam, mi megy végbe nagynénéim lelkében – a bezárt ajtók mögött talán sok könnyet ejtettek. De  magatartásuk mégis segített abban, hogy nőiességemet ne attól tegyem függővé, van-e saját  gyermekem.

Egy egyedülálló nem ismeri az  „igazi életet”.   Ez a megállapítás is óriási tévedés. Minden egyedülálló ismeri az „igazi életet”, hiszen ő maga is azt éli! Csak nem házas formában.

Házasnak lenni értékesebb... Sokakban még él ez a meggyőződés, és alattomosan fejti ki romboló hatását. De házasságkötése révén még senki sem „értékelődik feljebb”! A házasság Isten terve a legtöbb ember számára, felettébb értékes ajándék – olyannyira, hogy Pál apostol Krisztus és az egyház kapcsolatához hasonlítja. De nem minden ember számára ez Isten útja. És a Biblia az effajta értékítélettől teljesen távol áll.  Pál apostol a házasságról és a házasságnélküliségről ezt mondja: „Szeretném, ha minden ember úgy volna, mint én magam is; de kinek-kinek tulajdon kegyelmi ajándéka van Istentől, egyiknek így, másiknak pedig úgy.” (1Kor. 7:7) Ezzel fejezi ki mindkét életforma iránti megbecsülését.

Ha tehát Pállal egyetértünk abban, hogy mind a házasság mind a házasság nélküli élet értékes, nagy teher hullik le rólunk. Szabaddá válunk arra, hogy a különböző kapcsolatainkban jól érezzük magunkat, és nyíltan, őszintén viselkedjünk az emberekkel.

Tekintsük ajándéknak

Hogy a házasság nélküli életformát értékelni tudjuk-e, az személyes gondolkodásunkon és hozzáállásunkon múlik. Elizabeth Skoglund írja le, hogy egy katolikus püspök  több évtizednyi szolgálat után arról beszélt: Isten neki a nem-házas életforma ajándékát adta. Számára Isten élethosszig tartó szolgálata kiváltság volt, valódi megtiszteltetés, olyan döntés, amelyet soha nem bánt meg. Ő a házasság nélküli élet ajándékáról beszélt, és nem valamiféle áldozatról. Amikor ezt hallottam, az az érzésem támadt, hogy mi, protestánsok, talán elveszítettünk valamit…

Azért a protestáns közösségekben élő keresztények között is sokaknak van mélyebb látásuk, tapasztalatuk arról, milyen lehetőségeket rejt magában az egyedülálló életforma. Isten rendelkezésére állhatnak, teljesen Őrá koncentrálhatnak. Ők házasság nélküli életüket értékes kincsnek látják.

Ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyedülálló keresztény boldog a maga házasságnélküliségével, vagy hogy önszántából választotta volna. Nem is szükséges, hogy csillapíthatatlan vágyait bárki lelkiesnek hangzó szavak mögé rejtse. De sokat nyerhetünk azzal, ha belső, személyes vágyainkat a Biblia tükrében vizsgáljuk meg – és ha szükséges, engedjük, hogy a Biblia helyreigazítson. Ha valaki szenved a házasság nélküli életforma miatt, enyhíthet ezen, ha nem cipeli tovább magával mások téves gondolkodásának terhét. Hiszen azzal fölöslegesen nehezíti meg saját életét. Minden könnyebbé válik, ha inkább a Biblia kiegyensúlyozott látásmódjához igazodunk.

Álmainkat tereljük helyes irányba

Aki jó kapcsolatokra vágyik, annak meg kell tanulnia, hogy álmait és vágyait tudatosan irányítsa. Az álmok emberi létünkhöz tartoznak, ebből születnek a vágyaink. Egyfajta kép áll össze bennünk olyan dolgokról, amelyek még nem léteznek, de kívánatosak számunkra. Mindenkinek vannak álmai, például ha azon gondolkodik, hogy mihez fog kezdeni a tanulmányai után, hol fog majd élni, hol dolgozik, és hogyan alakítja majd életének alkonyát. Ez a fajta képzelet alkotó tevékenység, amely minden életszakaszunkban fontos lépéssel vihet előrébb az utunkon.

A tökéletes képzeletbeli partner. Akik társra vágyakoznak, könnyen kerülnek abba a veszélybe, hogy vágyaik tévútra viszik őket – illúziókba ringatják magukat. Ez egyfajta menekülés a valóság elől. Ilyenkor olyan képek, jelenetek jutnak az ember eszébe, amit a valós életből fájdalmasan hiányol: szeretet, gyengédség, elfogadás, siker vagy csodálat. Ebből a fajta ábrándozásból azonban hiányzik a kreatív képzelőerő, amely által felismerjük az életünkben rejlő lehetőségeket. Ehelyett a fantáziálás az embert kiégeti, elkábítja. „A fantáziálás arra csábíthat minket, hogy elmenjünk a valós élet mellett… Aki látszatvilágban él, önmagát csapja be. Fantáziájának álompartnere olyan „tökéletes”, hogy hús-vér ember a nyomába sem léphet” – mondja  Ruth Heil házassági tanácsadó.

Egy képzelt partner körül forogó ábrándozásaink szexuális területre is átcsúszhatnak. Hogy ezen a ponton mennyire vagyunk esendők, egyénileg különbözhet. De ha életünket a Biblia útmutatásához akarjuk szabni, meg kell vizsgálnunk, ezen a területen nem léptük-e át a határokat. De hogyan találhatjuk meg a módját, hogy fantáziánk ne sodorjon el?

Szexuális vágyak. Először is el kell ismernünk, hogy vágyaink ezen a területen is az emberi léthez tartoznak. A vágyak önmagukban nem helytelenek, de a hamis függőség káros. Luther Márton mondta egyszer: „Azt nem tudod megakadályozni, hogy a madarak a fejed fölött körözzenek, de azt meg tudod akadályozni, hogy a hajadba fészket rakjanak.” Ebben a helyzetben értékes segítséget nyújthatnak azok az emberek, akik már rájöttek, hogyan akadályozhatják meg szexuális fantáziájuk „fészekrakását”. Ők egyfajta párhuzamot látnak a szexuális vágyak és táplálék utáni éhségünk között. Aki éhes, és nem kap enni, annak korog a gyomra. Egyszerűen csak az evésre tud gondolni, és az étel jó illata ellenállhatatlanul vonzza. Aki viszont tudatosan eldönti, hogy nem eszik, mert esetleg böjtöl, az nem is éhezik. Rövid átállítódás után az ember teste jól tud alkalmazkodni a böjthöz. Csak aki kényszerűségből, és nem szabad akaratából éhezik, az él állandó vágyakozásban.

Ez a helyzet hasonlít a „szexuális böjthöz”. Aki tudatosan eltökéli, hogy nem követi ész nélkül a vágyait, és nem engedi, hogy gondolatai minden irányba csapongjanak, az olyan szabadságra talál, amit előtte talán el sem tudott képzelni. Ingrid Tobisch mondja erről a témáról: „Amikor olyasvalakivel beszélünk az önmegtartóztatásról, aki nem házas – és most itt nem csupán tinédzserekre, hanem minden korosztályra gondolok –, világosan kell látnunk, hogy sorsunkat nem a nemiségünknek, hanem az értelmünknek kell irányítania. A szexuális önmegtartóztatás  döntés arról, hogy szabadok leszünk.”

Ez a döntés nem vágyaink elfojtásáról, hősies elhatározásról vagy akaraterőről szól. Bár sorsunkat az értelmünknek kell irányítania, az igazi szabadsághoz ennél sokkal több szükséges: imádság közben vágyainkat és álmainkat Isten kezébe helyezzük, és a döntésünket rábízzuk. Ő ebben a harcban olyan társunk, aki erőt ad, szeretettel bátorít és helyreigazít, ha kell.

Csak ha kívánságaink nem ragadhatnak el bennünket kényükre-kedvükre, akkor válunk alkalmassá mély és teherbíró kapcsolatokra. Egyfajta tartást nyerünk, belső erőt, lelki energiát, amelyek segítenek, hogy követelőző önzésünket kordában tartsuk. (Ingrid Trobisch)

Lecsillapodott vágyak

Sok ember – hogy milyen okból, az mindegy is – soha nem köt házasságot. De vajon Isten, aki mély, tartalmas kapcsolatok utáni vággyal teremtett bennünket, nem gondoskodik arról, hogy ezt betöltse? Távolról sem így van. Ő maga kínálja fel, hogy Vele olyan kapcsolatban éljünk, ami az egész életünket pozitívan befolyásolja – ezen a Földön, és az örökkévalóságban is. Arra biztat, hogy növekedjen kapcsolatalakító képességünk. Szeretne bennünket azokkal az emberekkel együtt vezetni, akiknek sokat adhatunk, és akiktől sokat kaphatunk. És ki tudhatná jobban, mint Ő, hogyan elégítheti meg igazán szívünk vágyait?

Sabine Bockel

A cikk a 32. sz. Lydia magazinban jelent meg. Minden jog fenntartva!