Hogyan éli meg az ember házassága különböző szakaszaiban, hogy álmai után a kőkemény valósággal szembesül? Sabine és Emmerich Adam házasságuk 19 éve alatt sok emelkedett pillanatot és sok mélypontot is tapasztalt. Együtt számolnak be arról, hogyan váltak jól összehangolt csapattá, és hogyan tanulták meg kölcsönösen támogatni egymást.

„Teljesen kimerültek a fizikai tartalékai, hosszabb regeneráló kezelésre van szüksége!” – mondta komoly pillantással az orvos, miután alaposan megvizsgált. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kaptam el makacs fertőzéseket, de hála Istennek még nem alakult ki komoly betegségem. Először vissza akartam utasítani a kezelést, végtére mégiscsak három gyermek gondja vár rám otthon. De mikor a családom és a barátaim is biztattak, végül beleegyeztem.

Lakóközösségben élni szép, de megerőltető

Sabine: Akkoriban, 1993-ban, három kicsi gyermekünk éjjel-nappali elfoglaltságot jelentett számomra. Három éve egy nagy házban, lakóközösségben éltünk egy másik családdal és néhány egyedülállóval. A lakóközösségi életnek és háziasszonyi szerepemnek mindenképpen voltak a szép oldalai: mindig a gyermekeim mellett lehettem, és mindig volt körülöttem néhány felnőtt beszélgetőtárs is. Milyen jó volt alkalomadtán a konyhában meginni valakivel egy kávét és közben cseverészni! A gyerekek is nagyon szerették, ha valamelyik egyedülálló lakótársunk behívta őket a szobájába, és felolvasott nekik egy könyvből.

Ugyanakkor mindez megterhelő is volt: a hálószobánkon kívül minden mást meg kellett osztanunk egymással. Mint egy nagy család, együtt főztünk, együtt ettünk, a férfiak együtt dolgoztak. Ez néha bizony feszültségekkel járt. Nem volt mindig könnyű a gyermekek nevelése sem, éjszakánként évekig fel kellett kelnem hozzájuk. Nem is gondoltam arra, hogy ez testileg-lelkileg mennyire igénybe vesz. Megpróbáltam mindent összefogni, és valamennyire sikerült is.

Közben a férjemet teljesen lefoglalta saját számítógépes kft.-jének ügyvezetői munkája, és gyülekezeti elöljáróként végzett szolgálata. Napközben keveset tudott segíteni. Tehát mindenki végezte a saját munkáját: én a gyerekekről, a háztartásról és a lakóközösségről gondoskodtam, Emmerich a cégéről és a munkatársairól. Esténként pedig gyakran vett részt gyülekezeti szolgálatban. A hagyományos férfi-női szerepmegosztás előnye, hogy mindenki a saját maga főnöke lehet. A hátránya, hogy mindenki egyedül harcol a maga területén, és alig tud valamit a másik helyzetéről. Ilyenkor az egymással való beszélgetés könnyen távirati stílusúvá válik, főleg, ha valaki nem olyan bőbeszédű, mint én. Pedig éppen ilyenkor – amikor mindketten annyira le vagyunk terhelve – lenne a legfontosabb beszélgetni a társunkkal. Különben az ember magányos harcossá válik.

Összetöretés és újrakezdés

Emmerich: Az én életemet egyre inkább az üzlet határozta meg, még az alig létező szabadidőmet is lekötötte. Éjszakánként néha arra a gondolatra ébredtem: hogyan lehetne növelni a nyereséget? Hogyan szervezhetnénk sikeres reklámkampányt? A család számára alig-alig voltam elérhető. Végül is hivatásnak éreztem a munkámat, és különben is, a család anyagi jólétéről kellett gondoskodnom. Gyülekezeti elöljárói megbízatásomat is fontosnak láttam, szolgálni akartam az adottságaimmal. De tényleg helyes volt, hogy mindennek a feleségem és a gyermekeim fizetik meg az árát, és szinte mindennel egyedül kell megbirkózniuk?

Ha nincs családom, valószínűleg tovább harcoltam volna, még inkább minden energiámat beleadtam volna a cégembe, hogy növeljem a forgalmat, hogy újra nyereséges sávba kerüljünk. De megérte volna mindez? Végül a családom mellett döntöttem.

Ezzel azonban összetört az álmom. Hát nem Isten akarata, hogy az Ő dicsőségére felépítsek egy sikeres céget, és a nyereségből finanszírozzam későbbi lelki szolgálatomat? Miért hagyta Isten, hogy választanom kelljen a családom és a cégem között? Kínzó kérdések gyötörtek, amelyekre nem találtam választ. Az üzleti élet miatti stressz után jött a hitbeli krízis. Merek még valaha is valamibe Istennel újra belekezdeni? A kockázatkészségem nullára csökkent.

Feladtam az üzleti életet és visszaléptem közösségi szolgálatomból. Elfogadtam egy kötött munkaidővel járó eladói állást. Egy ideig még a lakóközösségben éltünk, de aztán elköltöztünk, hogy saját családi életünkre koncentrálhassunk.

A változtatások egyfajta nyugalmat és anyagi kiszámíthatóságot hoztak életünkbe. Azzal, hogy normális, napi 8 órás munkaidőben dolgoztam és a közösségi szolgálataimon is csökkentettem, több szabadidőm lett. Így jobban bekapcsolódhattam családunk életébe. Akkoriban a gyermekeim például szerették, ha esténként magam kitalálta meséket mondok nekik: kalózokról, időgépekről vagy egyéb kalandokról. A képes gyermekbibliát is átolvastam velük. A következő években így váltogattuk egymást feleségemmel a gyermekek fektetésénél – szép tapasztalat volt ez mindannyiunk számára.

„Ez volna minden?”

Bár az életünk könnyebbé vált, kb. egy év múlva mégis felmerült bennünk a kétely: „Ennyi volna minden? Csendes, kispolgári családi élet, rendezett jövedelem, meg egy kevés gyülekezeti munka? Nem, ennél azért valami többnek is kell lennie!”

Azt beláttuk, hogy a klasszikus, hagyományos szerepmegosztás számunkra hosszabb távon nem felel meg. Hiszen én teológiát végeztem, és szívesen tanítottam bibliai témákról. Sabinenak is – bár a fő feladatát ebben látta – többre volt igénye, mint csupán a háztartási munka és a gyermeknevelés.

A helyzetünkön megint csak az imádkozás segített. Isten ismeri legmélyebb vágyainkat – és komolyan is veszi azokat. De azt akarja, hogy tudatosan mondjuk el neki ezeket, és bízzuk rá, hogy megvalósítsa őket. Úgy tűnik, sok keresztény azt gondolja, hogy Isten pont az ellenkezőjét akarja annak, amire ő vágyik. De miért is gondolkodunk így? Nem éppen Isten az, aki ezeket a vágyakat gyakran a szívünkbe oltja?  Imádságaink során mindenesetre ezt is megtudhatjuk. Ezért vonultam el én is gyülekezeti helységünkben egy böjt- és imanapra, hogy megértsem Isten akaratát.

Az irányvonal módosítása

Sabine: Én megkezdtem az orvosom által javasolt négyhetes regeneráló kúrát. Nagyon nehezemre esett, hogy búcsút vegyek a családomtól, és a kúra alatt is sokszor volt honvágyam. Ettől eltekintve mégis csodálatosan hatott rám. Újra éreztem, hogy foglalkoznak, törődnek velem, szinte kényeztetnek. Minden felelősség terhe lehullott rólam, átaludhattam az éjszakát, volt elég időm, lassan megnyugodtam.

Emmerich munkája annyi feszültséggel járt, igazán szerettem volna valami pozitív változást a ő számára is. Elkezdtem azért imádkozni, hogy Isten adjon neki valami újat. Ekkor támadt bennem az a gondolat is, hogy pótoljam óvodapedagógusi utolsó évemet. Imádkozás közben megkaptuk a szükséges bátorságot és békességet ahhoz, hogy teljesen átszervezzük az életünket.

Emmerich: Számomra ez először is azt jelentette, hogy felmondtam a munkahelyemen. Merész lépés volt, de  imádságaink alatt Isten bizonyosságot adott, hogy Ő majd gondoskodik rólunk anyagilag is, és vezet bennünket, ha rábízzuk magunkat. A következő lépés: én, a férj, háztartásbeli lettem! Ez lehetővé tette Sabinenek, hogy elvégezze a hátralévő, kötelező gyakorlati évet. Szerepet cseréltünk: én maradtam otthon a gyerekekkel és vezettem a háztartást, Sabine pedig napközben az óvodában dolgozott. Miután befejezte a gyakorlatot, még egy évet nevelőként munkával töltött. Én pedig még mindig főleg háztartásbeli voltam. Nekem, a férfinek ez nagyon érdekes tapasztalat volt. Maradandó hatása lett rám és a családomra is. A gyerekekhez való közelség olyan különleges élmény, amit a legtöbb, aktívan dolgozó férfi ilyen formában nem élhet át. Abban is segített, hogy jobban megértsem a feleségemet – és egyáltalán az összes háziasszonyt és anyát is.

Sabine: Én viszont a másik oldalt ismertem meg. Mivel Emmerich teljes mértékben gondoskodott a gyerekekről és a háztartásról, befejezhettem a tanulmányaimat. Zavartalanul koncentrálhattam az óvodára, és élveztem a továbbképzést. Szabadidőmben viszont teljesen anya lehettem, és mint korábban, elmentem a gyerekekkel a játszótérre. A sorrend világos volt: először a képesítés, utána a család. Minden rendben volt, mert tudtam, hogy gyermekeink az édesapjuknál jó kezekben vannak. És számomra szükséges volt, hogy a tanulmányaimat befejezzem. Mivel ez megtörténhetett, most már – hosszú otthonlét után – részmunkaidőben újra óvónőként dolgozhatok. Így kamatoztathatom a képességeimet, és egy kis pénzt is kereshetek.

Az átmenet

Emmerich: Mialatt én háztartásbeli voltam, lehetőségem nyílt rá, hogy otthonról, részmunkaidőben egy keresztény folyóiratnál dolgozzam. Ez 1995-ben volt. Így kezdte el Isten valódi, teológusi elhívásom fokozatos újraélesztését. Egy évvel később a szerkesztőség főszerkesztőnek nevezett ki, és Sabine otthagyta az óvodát, hogy újra saját gyermekeinknek szentelje az idejét. Mi változott meg időközben? Egy biztos, nem volt már visszaút eredeti szereposztásunkba. Bennem is megnőtt az igény, hogy a család közelségét összekössem az elhívásommal. És mint szabadfoglalkozású, otthonról dolgozó teológus, összeköthettem a családi életet és a hivatásomat. A családban való szolgálat és az Isten országában való szolgálat többé nem zárták ki egymást.

Mi a helyzet ma?

Már több mint tíz éve, hogy új életmódot alakítottunk ki, időnként persze apróbb részletek változnak. Elköltöztünk, Sabine újra részmunkaidőben egy óvodában dolgozik, én pedig saját újságot adok ki. Az alapelvet megtartottuk, sőt tovább fejlesztettük. Egyfajta „szerepkeverék” szerint élünk, ami azt jelenti, hogy férfi-női szerepeink nem válnak el szigorúan egymástól, hanem bizonyos mértékig mindegyikünk részt vállal a másik szerepéből is. Sabine részt vesz a szerkesztőségi munkámban, hébe-hóba kisegít engem, én pedig támogatom őt a családi munkában és a háztartásban. Így tudunk egymásnak szolgálni. A másikunk számára egy kis szabadságot biztosítunk, emellett saját magunk is változatosságot és teljes életet élünk meg. Teljesen természetes módon alakulnak ki köztünk a beszélgetések – naponta többször is. És nem utolsó sorban: három gyermekünknek olyan szülei lehetnek, akik mindketten a közelükben vannak és elérhetők számukra.

Ez mindenkinél működhet?

Természetesen minden párnak magának kell megtalálnia a saját útját. De arra szeretnénk bátorítani mindenkit, ne nyugodjanak bele túl hamar a megszokott megoldásokba. Több lehetőség van, mint azt az ember először gondolná. Ha más párokkal beszélget az ember – és főleg imádkozás közben – a nem szokványos utakat is észreveheti. Vegyük komolyan szívbeli vágyainkat – egyénileg és házaspárként is –, mert Isten is komolyan veszi azokat! Ne adjuk fel álmainkat és ne beszéljük le magunkat, hogy már túl késő az ilyesmihez. Istennek gyakran teljesen más az időbeosztása, mint a miénk.

Lehet valaki nő, férfi, anya, apa, dolgozó vagy nem dolgozó ember, megtalálhatja azt az életvitelt, ami mindkettejük igényeit figyelembe veszi, és mindkettejüknek elégedettséget nyújt. Talán el kell hagynunk néhány megszokott, biztos, kényelmes dolgot, de a végén nyerhetünk vele!

Vágjanak bele most…

Sabine és Emmerich Adam

A cikk a 32. sz. Lydia magazinban jelent meg. Minden jog fenntartva!