Hihetetlen! – gondoltam. – Ezek szerint Isten el akar indítani egy európai nőknek szóló folyóiratot – és engem választott rá, hogy létre hívjam? Hogyan lehetséges ez? Hiszen sem író nem vagyok, sem újságot nem szerkesztettem soha. A szívem viszont valósággal égett a bajban lévő nőkért. Úgy éreztem, ők a testvéreim. És ha Isten egy újságon keresztül akarja elérni őket – ki vagyok én, hogy erre nemet mondjak?

Megjelent előttem Lídia, az első európai keresztény asszony, aki megnyitotta szívét Isten előtt. Lídia üzletasszony volt, sikeres kereskedőcég vezetője, és nem hátrált meg attól az elhívástól sem, hogy embertársainak az evangéliumot továbbadja.

Ez az asszony lett magazinunk névadója – egy alázatos szívű keresztény nő, akinek életpéldája a saját kiadói tevékenységünkre is hatást gyakorolt. Az eltelt évek során sok olvasónk kapott bátorítást és támogatást – német, magyar és román nyelven – a magazin történetein keresztül. Olvasóink vitték a fáklyát – generációkat, felekezeteket és különböző országok kultúráit is áthidalva tartották életben a lángot.

Abban a kiváltságban volt részem, hogy ezerszámra olvashattam leveleket arról, hogyan változott meg sok-sok nő élete a magazinon keresztül. Közülük a harminc éves Carina, aki a Lydia magazin harmadik generációs olvasója, ezt írta: „A Lydia születésemtől fogva kíséri az életemet – ahogy anyukámét és nagymamámét is. Amióta magam is édesanya vagyok, még inkább látom, mennyire fontos, hogy lelki és gyakorlati élettapasztalatainkat továbbadjuk az utánunk következő generációnak. Mennyi mindenben segített nekem is a Lydia!”

Mindig rácsodálkozunk, milyen sokan rendelték meg az évek során és adták tovább másoknak a magazint. Alázattal és hálával tölt el, hogy az 1986-os első megjelenéstől számítva több mint száz különböző országban, összesen több mint kilencmillió példányban fogyott el a lelkes olvasók között. Lídia, a nemeslelkű és becsületes bíborárus asszony, aki Pál szolgálata nyomán az első európai keresztény lett, sokakat inspirált arra, hogy Krisztus követőivé váljanak – és saját családjukra, környezetükre pozitív hatással legyenek.

Nos, hogyan is született a Lydia magazin? Nem drága bíborszövetből (varródott) készült, hanem fájdalom és összetöretés nyomán jött világra.

Gyermekkori álmom

Tulajdonképpen egy gyermekkori álmommal kezdődött... Egy ceruza nem nagy dolog, csupán kis fapálcika grafitbéllel a közepén. De nekem kislánykoromban drága kincset jelentett! Egy apró vajdasági magyar faluban nőttem fel. Nem voltunk gazdagok, ezért nagyon vigyázni kellett, hogy a ceruzánk egész iskolaévben kitartson. Hogy fölöslegesen ne koptassam, nyáron az ujjammal a homokba írtam, télen pedig a havat használtam fehér papírlapnak. Akkor még nem sejtettem, hogy egy kicsi íróeszköz iránti szeretetem későbbi elhívásomat vetíti előre.

Már gyermekként is lenyűgözött az írott szó. Fiatalon nagy hatással voltak rám a szabadságharcos költő, Petőfi versei, és arról álmodoztam, hogy egyszer majd író lesz belőlem. Míg felnőttem, láthattam azt is, hogy a pártállami diktatúra a nyomtatott szót milyen hatékonyan használja saját céljaira.

Viszont miután a családunk megismerte Jézust, rádöbbentem, hogy hazámban nincs helye keresztény íróknak. Úgyhogy le kellett tennem kedves ceruzámat, és ezzel együtt eltemetni az írásról szőtt álmaimat is. Varrónőnek kezdtem tanulni. A ceruza helyét ruhabála foglalta el, írónő helyett pedig ruhatervező lettem.

Aztán egy napon érdekes dolog történt velem. Hallottam, hogy egy misszionárius látogat el a gyülekezetünkbe. Várakozással telve mentem az istentiszteletre, ahol majd Isten üzenetét egy erős férfi mondja el, aki képes krokodilokkal és oroszlánokkal is megküzdeni. Legnagyobb meglepetésemre egy nyúlánk hölgy lépett a pódiumra, és ő kezdett el beszélni.

Izgatottan ültem a kemény pad szélén, és arra gondoltam: Lehetséges, hogy a lelki szolgálatban egy nőnek is van helye? Amíg a misszionáriusnő beszélt, magamban csendesen imádkoztam: „Uram, ha egyszer szükség lenne egy másik nőre is, én boldogan szolgálnék neked!”

Néhány évvel később lehetőségem adódott, hogy teológiai képzésen vegyek részt. Ott ismertem és szerettem meg kanadai-német férjemet. Ifjú asszonyként meg is feledkeztem az írással kapcsolatos korábbi álmomról. De Isten nem feledkezett meg róla. Húsz évvel később jött el az ideje, hogy újra kezembe vegyem a ceruzát.

Istentől kapott küldetés

1984-ben egy rosszul végzett orvosi kezelés következtében rettenetes idegfájdalmak gyötörtek. Sok európai és tengerentúli klinikát is felkerestem megoldásért, de mindenütt ugyanazt a választ kaptam: nem tudnak segíteni a problémámon. Meg kell tanulnom együtt élni az elviselhetetlen fájdalommal.

Egyik délelőtti sétámon egy hídhoz értem. Ahogy odaföntről letekintettem a mélyben lévő sziklákra, olyan volt, mintha az ellenség közben azt suttogná a fülembe: „Miért nem ugrasz le, és vetsz véget örökre a fájdalmaidnak?”

Aznap reggel a Máté evangéliuma 4. részét olvastam, ahol az ördög Jézust megpróbálja az Atyától kapott küldetésétől eltéríteni. Jézus válaszaira emlékezve fájdalmaimnak ezt a fajta lerövidítését határozottan elutasítottam.

Abban a pillanatban Isten megnyitotta a szívemet, hogy meglássam más asszonyok fájdalmát. Igen, a fehér léckerítések mögött a pompázó virágoskertekben mesés házakat láttam, amelyeket balkonládákból alácsüngő virágözön díszített. De a tisztára söpört lépcsőfeljárók, a zárt ajtók és a divatos ruhák díszletei mögött fájdalmakkal küzdő nők éltek.

Isten a szívemhez szólva ezt suttogta: „Kívülről olyan elragadónak látszik, mintha belül minden a legnagyobb rendben lenne. De a mai napon is asszonyok ezrei érzik magukat hozzád hasonlóan! Talán testi, talán érzelmi vagy lelki fájdalmakat élnek át – de a fájdalom az fájdalom, akár betegség, akár magány, akár egyéb probléma okozza.”

„Szeretnék segíteni rajtuk, Uram – imádkoztam – de mit tudnék én tenni értük?”

Abban a pillanatban eszembe jutott gyerekkori álmom, és Isten a szívemre helyezte a lehetetlennek látszó ötletet: egy keresztény női folyóirat elindításának gondolatát. Meglepetten és alázattal adtam át magam Isten rendelkezésére, hiszen hatalmas öröm volt, hogy úgy szolgálhatok neki, mintha ceruza lennék az Ő kezében. Azon a napon, fájdalmak közepette, egy új álom született meg.

A gondolattól a lélegzetem is elállt. Németországban nem volt ilyesfajta női magazin. Viszont a nőknek szükségük van rá, és úgy tűnik, én kaptam azt a megbízatást, hogy életre hívjam. Ahogy a komor, hideg tél után kipattantak a rügyek, én is úgy éreztem, hogy új élet lüktet az ereimben. A gyakorlati megvalósítás részletein gondolkodva – amelyeket az embernek világosan át kell látnia, ha folyóiratot akar indítani –, így imádkoztam: „Uram, nem lenne jobb egy képzett embert választanod erre a feladatra?”

„Bízz bennem” – jött a válasz.

Vajon miért olyan nehéz két ilyen apró kis szónak engedelmeskedni? De a szívemben mégis úgy döntöttem, hogy igen, bízni fogok Benne.

Próbára tett álom

Tavasszal és egész nyáron át dédelgettem magamban az ötletet, aztán ősszel eljött az ideje, hogy a férjemmel is megosszam. Ditmar lelkesedéssel fogadta a gondolatot. „Fel kell keresned néhány kiadót” – tanácsolta.

Ez logikus lépésnek tűnt. A reakciójuk viszont nagyon lehangoló volt.

„Nem lenne életképes” – hangzott a választ. A legnagyobb németországi keresztény folyóiratnak nyolc év alatt mindössze tízezer előfizetőt sikerült gyűjtenie. Így folyamatos anyagi támogatásra szorult.

„Honnan gondolja, hogy egy keresztény női magazin életképes lesz?” – kérdezte egy tekintélyes kiadó vezetője. Elmondta, hogy egy másik keresztény kiadó felmérést végzett, amely szerint nincs kereslet keresztény női magazinra.

Csalódottan értem haza a kis padlásszobába, ahol gyakran beszélgettem Istennel. „Uram, nem kell elismételnem, amit ma nekem mondtak – Te úgyis mindent hallottál.” Aztán ahogy a szobában fel-alá járva imádkoztam, Isten vigasztaló jelenléte és békessége teljesen betakart. Legbelül egy csendes hangot hallottam: „Mit szeretnél, hogy adjak neked?”

Te mit válaszolnál, ha a világmindenség Ura ezt kérdezné tőled? Hirtelen jónéhány gondolat cikázott át az agyamon, amikre vágytam – többféle lehetőség, amit kérhetnék.

Először arra gondoltam: Kérj egy gyermeket! Ditmarral már tizenhárom éves házasok voltunk, de még nem született gyermekünk. Az örökbefogadásra tett kísérletünk is meghiúsult.

A második gondolatom ez volt: Milyen lenne egyetlen nap fájdalom nélkül?

És akkor a második zsoltár ősi szavai jutottak eszembe: „Kérd tőlem, és neked adom a népeket örökségül...” Azonnal tudtam, mi legyen a kérésem: „Adj nekem tízezer nőt!” – imádkoztam. Bizonyosság töltötte el a lelkemet, hogy Isten meghallgatta az imádságomat.

Felülmúlta minden álmomat

Egy évvel később megalapítottuk a független LYDIA Kiadót. Ezer márkával a kezemben, amit a háztartási pénzből spóroltam össze, elkezdtem hitépítő történeteket gyűjteni. Az íráshoz való vonzódásom (akár a homokba és a hóba is), és fiatalkori találkozásom a divattervezéssel most nagy segítségemre voltak. Csak csodálni tudtam, amit Isten tett – a LYDIÁN keresztül mindkét gyermekkori álmomat egyszerre állította az Ő szolgálatába.

Két év múlva, 1986-ban jött ki a nyomdából a LYDIA magazin első száma. Ma ez a legnagyobb példányszámú keresztény női magazin Európában: németül, magyarul és románul jelenik meg. A Lydia Alapítvány a magyar és a román magazinokat segíti, támogatja, és még egy tucatnyi más keresztény női magazin kiadásánál működött közre Kelet- és Nyugat-Európában.

Igen, gyermekkoromban volt egy álmom. De Istennek az enyémnél sokkal nagyobb álma volt! Az évek során abban a kiváltságban volt részem, hogy cikkek ezreit jelentethettük meg – olyan hétköznapi történeteket, amelyeknek örökkévaló értéke van. Segítségükkel számtalan asszony találta meg Istent, vagy nyert bátorítást a hit útján.

Egyesítse Isten a te vágyaidat az övéivel! Vegye kézbe álmaidat – még azokat is, amelyekről te már megfeledkeztél –, és teljesítse ki lehetőségeidet és képzeletedet is meghaladó módon. Élj Isten számára nyitott szívvel, mint Lídia –, ajándékaidat és képességeidet Ő hadd használja a családod, közösséged, és minden körülötted élő ember javára!

Elizabeth Mittelstaedt