Családunkban soha nem fordult elő egyetlen rákos megbetegedés sem. Ráadásul én magam is mindig felelősségteljesen, egészségesen éltem. Így – amikor a nőgyógyászom a következőt javasolta: „elég, ha a mellét otthon tapintással ellenőrzi, nincs szüksége mammográfiára” – vakon megbíztam benne. Mekkora könnyelműség volt!

Egy dolog viszont jellemzően és gyakran előfordult a családunkban – mégpedig a kényszeres kötelességtudat, ami jó adag bűntudattal is párosult. Hiszen soha nem sikerül maradék nélkül betartani minden szabályt, megtenni mindazt, amiről tudjuk, hogy Isten elvárja tőlünk!

Aztán mikor egyszer a mellembe nyilalló éles fájdalom rákényszerített, hogy orvoshoz forduljak, rögtön megszólalt bennem a vádló hang: „Ha most valami nem lesz rendben, egyedül te tehetsz róla! Nyilván túl sokszor hágtad át a 'helyes életvitel' szabályait!”

Egy hét múlva egy barátságos, türelmes doktornő elvégezte rajtam a második mammográfiai szűrést és ultrahang-vizsgálatot is. Végül megszólalt: „Nagyon sajnálom, de három csomót találtam.” A testemben megjelent a rák!

És azonnal jelentkezett mellé az önvád: „Na igen, ha bezzeg akkor...”

A doktornő csillapítóan helyezte karomra a kezét: „Itt soha nem nézünk hátrafelé. Egyszerűen köszönje meg Istennek a fájdalmat, ami elhozta ide. Most csak előre megyünk.”

A következő napokban gyakran kértem: „Istenem, tégy képessé arra, hogy megfogadjam a doktornő szavait!” De amikor egyik nap a férjemmel ebédnél ültünk, épp eléggé hátrafelé néztem ahhoz, hogy így szóljak: „Ha hamarabb...”

Ő viszont félbeszakított: „Úgy látom, Johanna még mindig nem halt meg!”

Az ítélőbírám

Johanna az az asszony volt, aki kamaszkoromban erősen befolyásolta a fejlődésemet. Sikeresen belém oltotta, hogy ha valami félresikerül, rögtön vétkesnek érezzem magam. Valósággal örömét lelte abban, ha bebizonyíthatta, hogy minden az én hibám. Amit tettem, neki soha nem volt elég „ésszerű”, vagy „olyan, amilyennek lennie kell”.

Néhány éve egyik barátnőm segített, hogy Johanna emlékeimben megmaradt, vádaskodó szavait valahogy földolgozzam. Azt is hittem, hogy végleg eltemettem őt. De igaza volt a férjemnek: újra itt állt előttem, és csontos ujjával – rosszalló, gunyoros mosoly kíséretében – rám mutatott...

„Istenem, segíts!” – kiáltottam.

Ekkor Isten hangja olyan világosan szólalt meg a szívemben, mintha a fülemmel hallottam volna: „A lelked meg van kötözve. Állandóan kárhoztatod magad.”

A pillanatszerű kinyilatkoztatásból hirtelen világossá vált, amit éveken keresztül nem láttam. Tényleg kötelékben éltem: nem tudtam megtenni, hogy valamiért ne vádoljam magam! „Ezt is én rontottam el –  gondoltam. – Nem csináltattam rendszeresen mammográfiát. Nem táplálkoztam abszolút egészségesen. Megérdemlem, ami megtörtént velem. Hogy is merhetnék Istentől gyógyulást kérni?!”

Tudtam, hogy ezek teljesen ostoba gondolatok. Mint már régóta annyiszor, most is szélsebesen vontam le a – helytelen – következtetést, hogy miért történtek így a dolgok. Ráadásul úgy, mintha nem kisebb Valaki, hanem maga Isten szemszögéből nézve lenne igaz! Mióta a diagnózist meghallottam, állandóan ezek a mondatok kavarogtak a fejemben. Küzdöttem ellene, de folyton visszatértek.

Ekkor elmondtam és átadtam Istennek, hogy évekig elhittem Johanna alaptalan állításait – egy sor más hamis gondolattal együtt, amelyek a későbbi évek során hatottak rám. Kértem, hogy szakítsa el a bennem lévő köteléket. Azután hangosan így szóltam: „Sátán, nincs többé hatalmad rajtam!” Kinyitottam a Bibliámat, és ezeket az erőteljes szavakat olvastam benne: „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak.” (Róma 8:1) Balzsamként hatott a lelkemre. Hogyan kárhoztathatnám magamat, ha Isten megbocsátott nekem?

Talán – csak talán – ez a kényszeres kötelességérzet most végleg elhagyja az életemet. Hányszor kértem Istent, hogy szabadítson meg tőle! De mindeddig úgy tűnt, mintha nem változnának ettől a dolgok.

Lehetséges, hogy a sok régebbi imádság erre a pillanatra készített föl? A pillanatra, amikor fölismerem, hogy milyen mélyen van a problémám gyökere? Kényszerű kötelességérzetem gyökere az önvád volt, és hogy nem akartam elfogadni magamat olyannak, amilyennek Isten teremtett.

Szabadon

Azt mindvégig tudtam, Istennek oka volt rá, hogy megengedje ezt a rémítő betegséget, a rákot – amire egyébként nem volt genetikai hajlamom, és amit az életvitelemmel is próbáltam megelőzni. Annyit küzdöttem hiába, hogy magamtól elhagyjam a kényszeres kötelességérzetemet – lehet, hogy ez volt az egyetlen út, amelyen keresztül Isten végre meg tudott szabadítani tőle?

Majd az idő megmutatja. Mindenesetre amikor este bebújtam az ágyba, lényem minden porcikáját átjárta Isten tökéletes békessége. Véget ért a hullámverés. Isten és én együtt eveztünk a csöndes vizeken.

A naplóm után nyúltam, és ezt írtam bele:

Ó, Uram, erős Hős,
Szentlelkeddel megszabadítottál!
Kényszerű kötelességtudatom börtönét leromboltad,
millió apró homokszemre hullott szét.
Most itasd át Lelked hullámaival
ezt az új homokpartot,
és erőteljes lábnyomaid
mélyedjenek a homokba,
hogy mindenki lássa, és csodálja.

Önfeledten táncolunk majd –
Te és én az alkonyatban,
ezen a szent parton.
Győzelmet ünneplünk
bensőségesen, diadalmasan –
s ez lángra lobbantja az égen
a legfénylőbb tűzijátékot.
Szereteted fénye felragyog.

Meglepő öröm

Már két év telt el az előzőekben leírt istenélményem óta. Ő azóta is újra meg újra eszembe juttatja: „Örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád irgalmasságomat.” (Jeremiás 31:3)

A küzdelemnek azért még nincs vége. Évtizedeken keresztül arra edzettem magam, hogy minden lehetséges dologban hibáztassam magamat. Az önvád rémes hangjai időnként újra ostromolnak. Nem mindig ismerem föl azonnal, hogy mi is történik. De a hatalmukat elveszítették fölöttem.

Gyakran a fülembe csengenek a 116. Zsoltár 7. versének szavai: „Térj meg én lelkem a te nyugodalmadba, mert az Úr jól tett veled.” Mikor az önvád szorongatni kezd, azonnal támadásba lendülök: sokszor egy rövid ima is segít abban, hogy újra tisztán lássak. Csupán a határ túloldalára kell utasítanom a lelkem ellenségét. És ha Jézus nevében kimondom: „Tűnj el!” –  akkor visszavonul a sötétség oldalára, Isten pedig abban a pillanatban betölt örömmel. Ő elfogad engem, ezért nekem sem kell hibáztatnom magam.

Ez az öröm néha meglepő formában jelentkezik! Amikor az onkológián egy önsegítő csoportba jártam, valaki festőtanfolyamra hívott meg.

Én és a festés? Először hitetlenkedve ráztam a fejemet. Hisz gyerekkoromban sokszor épp amiatt sírtam, hogy soha nem jutok előrébb pálcika-emberek rajzolásnál! Ügyetlennek éreztem magam.

Itt viszont tökéletes alkalom nyílt rá, hogy végre ne a hiányosságaimra figyeljek. Ehelyett felszabadulhatott bennem az a képesség, amit Isten helyezett belém. Soha nem felejtem, milyen örömmel töltött el, amikor a tanárnőm segítségével néhány sugárzó napsütésben álló fát lefesthettem.

Igen, bizony, festeni tanulhatok! És Isten dicsősége ragyogja át a képeimet! A belé vetett bizalmam olyan módon növekedett, amit azelőtt soha nem is álmodtam. Az élet egy dicső kalanddá változott!

Előrefelé haladok, ahogy a doktornő tanácsolta. Nem tudom, mi vár még rám. De Isten nem csupán a tökéletlenségem miatti önvádtól szabadított meg. Naponta emlékeztet arra, hogy csodálatosan alkotott engem. Egyedi teremtménynek. Azért teremtett, hogy hatalmas tervében elfoglaljam azt a helyet, amelyet senki más nem tudna betölteni.

Hálás vagyok Istennek, hogy még egy ilyen szörnyű betegséget is, mint a rák, arra tud használni, hogy az Ő jó gyümölcsei megteremjenek az életemben.

Ethel Herr

A cikk a 45. sz. Lydia magazinban jelent meg. (Minden jog fenntartva!)