„Ma éjszaka a szállodában alszom, viszlát holnap!” – kiáltok oda férjemnek, mikor késő délután megérkezik a munkából. Az egész álló napot azzal töltöttem, hogy – érzésem szerint percenként 45-ször – a gyerekeimet próbáljam megvédeni egymástól. Szinte folyton ismételnem kellett, hogy egymást lökdösni, csípni, leszorítani tilos, és a fülsiketítő kiabálást is szüntessék be. Lányaim egyébként még csak két- és háromévesek. Nem is akarom elképzelni, mi lesz majd nálunk jövőre!

Csak sportszerűen!

Igazán megpróbáltam már néhány dolgot. Jó szándékú ismerősök azt tanácsolták, jobb hagyni, hogy a vitát a gyermekek maguk rendezzék le. Jobb, ha én nem avatkozom bele. De szülő létemre hogyan maradhatnék ki belőle, amikor a testvére ütésétől a kislányom mint egy zsák, eldől, és nekem fáj, ahogy a feje tompán dübben a padlón?! Ez így tényleg nem mehet tovább. Hogy elkerüljük az ilyen kiütéses meccseket, úgy gondolom, néhány megelőző intézkedést kell bevezetnem.

Az egyik módszer, aminek viszonylagos sikere van, a „térfél-elosztás”. Amikor egy ideje kilátás sincs arra, hogy a huzakodást befejezzék, a gyerekszobát két egyenlő részre kell osztanom. Mint egy bíró a bokszmeccsen, a küzdőfeleket a saját sarkukba szólítom. Ott mindegyikük saját maga játszhat, amíg a kedélyük lecsillapodik egy kicsit, és kipihenik az elszenvedett sérüléseket – hogy nemsokára a küzdelem következő szakaszába fogjanak.

Valamennyit használ a dolog, de egyáltalán nem végleges megoldás. A két kislány valóban szeretne együtt játszani, de olyan gyakran hajbakapnak, hogy ez egyszerűen nem megy. Szóval megpróbálok újra az ökölvívás szabályaiból példát venni. Valahogy meg kell oldani, hogy a két gyermek együtt is játszhasson, de ne verjék be egymás fejét. A kulcsszó egyszerűen az, amit a sportban „szabályoknak” neveznek. A játékosok ismerik a játékszabályokat, és ha nem tartják be, akkor a játékvezető a sportolókat rendreutasítja.

Ebből a szervezett küzdősportból ihletet merítve, elkezdtem meghatározni nálunk is az egyértelmű játékszabályokat. Most már csak be kell tartaniuk a játékosoknak.
Sajnos, ez még a világos kommunikáció után sem igazán megy. Úgyhogy szépen visszacsúszom a játékvezető szerepébe. Minden szabálysértésnek következménye van, amelynek a súlyosságát a következők szerint kell elbírálnom:

1. Intés – mint a sípszó szabálytalanságnál:
   Példa (nyugodtan és tagoltan): „Szállj le a testvéredről, ezt nem szereti!” 
2. Figyelmeztetés – mint a sárga lap: Példa (nyomatékosan):
   „Szállj le a testvéredről, mielőtt megfullad! Most mondom utoljára, aztán jövök, és kiállítalak!”
3. Kiállítás – mint a piros lap: Példa (határozottan és céltudatosan):
   „Figyelmeztettelek – most le kell ülnöd egy időre a „büntetőpadra!”

A sport szabályaival ellentétben, a gyerekeimnél a piros lap után is újra kezdődhet a játék. Rövid idő múlva elhagyhatják a „büntetőpadot”, két feltétellel:

1. Először beszélgetés anyával a szabályszegésről;
2. Utána bocsánatkérés a sértett féltől, és kézfogás azzal az ígérettel, hogy sportszerűen játszanak tovább.

Ami lényegében mindegyik játékszabálynál közös: tőlem teljes jelenlétet kívánnak! Próbálna csak a játékvezető egy meccsen egy pillanatra is elfordulni, esetleg kimenni a mosdóba – a bokszolók véresre vernék egymást. A bírón áll vagy bukik az egész játék. De egy ponton mégis különbözöm egy játékvezetőtől – én nem vagyok érzelmileg közömbös. Én nem vagyok „semleges”, érzem az igazságtalanságot és a haragot, és velük együtt szenvedek. És számukra is sokkal több vagyok, mint döntőbíró: én vagyok a fájdalomcsillapító, a sebgyógyító, a menedéket-adó, a bátorító és támogató edző, vagyis vezető. Ez pedig az egészet még bonyolultabbá és nehezebben átláthatóvá teszi.

Harag, könnyek és vigasz

Nekem is nehéz, hogy az ezerötszázadik intés után nyugodt maradjak, pláne ha úgy tűnik, hogy a szabályokat sosem fogják megérteni. A harag felgyűlik bennem, és nekem is oda kell figyelnem, hogyan tudom kezelni. Még egy személlyel többre kell vigyáznom: saját magamra. Ez érzelmileg néha teljesen kikészít. Már magamat sem hallom, és azon kapom magam, hogy úgy viselkedem, ahogy korábban soha. Kételkedni kezdek anyai képességeimben. Ezek az önmarcangoló gondolatok semmikép nem konstruktívak, nem visznek előrébb – csak sajnos nem olyan könnyű megálljt parancsolni nekik. A „főállású rendreutasító” szerep egyáltalán nem a kedvencem. Ezt különösen is érzem, mikor a férjem hazaérkezik a munkából, és egyszeriben ő a nap hőse. Attól kezdve minden időt inkább a papával szeretnének tölteni. Az ilyen percekben néha szabad folyást engedek a könnyeimnek, és beveszem magam a fürdőszobába.

A játékvezetőnek a sport szabályait éppúgy be kell tartania, mint a sportolóknak. Hogy ez nekem is sikerüljön, magamra is oda kell figyelnem. Különböző „tréningjeim” vannak hozzá:

- Este veszek egy forró fürdőt, és valami jó könyvet olvasok.
- Amikor a férjemnek szabad estéje van, sétálok egy nagyot egyedül.
- Megbeszélek egy találkozót a barátnőmmel egy kávéra.
- Leülök a kedvenc helyemre (a kanapéra), és beszélgetek mennyei Atyámmal mindarról, ami aggaszt, és figyelek, hogy mit mond nekem.

Nem vagyok egyedül...

Emellett van még néhány dolog, ami vigasztal és reményt ad. Amikor a barátnőimmel beszélgetek, ráébredek, hogy más nők is járnak hozzám hasonló cipőben. Jó hallani, hogy nem vagyok egyedül, hanem együtt haladhatok másokkal az úton. A legjobb, mikor velük együtt nevethetek a gyereknevelésből adódó problémáimon, és humorral tudom szemlélni őket.

Gyakran az is segít, ha emlékeztetem magam, hogy a mostani az életünknek csupán egyik szakasza. És hogy vannak nehezebb, de vannak könnyebb időszakok is. Emlékszem, az egyik bátyámmal rengeteget veszekedtünk. Téptük egymás fülét, egyikünk sem sajnálta a másikat. Ma viszont már nagyon jól kijövünk egymással. Hihetetlenül megszerettem! A sok súrlódás ellenére bizalmas barátokká lettünk, és nagyon örülök annak, hogy ő van!

A legnagyobb vigaszt mégis az jelenti, hogy Isten mellettem van. Tudom, hogy azokat a dolgokat, amik nekem nem mennek jól, Ő képes jóvá tenni. Megajándékoz megbocsátó szeretetével, amelyre újra meg újra rászorulok. A legapróbb részletekig ismer, és mégis rám bízott két csodálatos gyermeket. Ez bátorságot ad. Hálásan fogom meg újra a kezét, és elámulok csodálatos apai szeretetén. Aztán megújult bátorsággal megyek tovább, hogy a hivatásomat betöltsem.

Egyik legutóbbi nap, amit nagyon nehéznek éreztem, örültem, hogy a gyerekek végre ágyba kerültek. A mi ágyunkon aludtak el, nagyon tetszett, ahogy egymás mellett fekszenek. Amikor én is aludni mentem volna, és át akartam vinni őket az ágyukba, láttam, hogy szorosan összebújva, egymás kezét fogva alszanak. Az ilyen pillanatokban minden veszekedés feledésbe merül, és rájövök, hogy mindegyikük milyen csodás ajándék számomra! Pontosan ezért nem váltom be, amivel megfenyegettem a férjemet, hogy „elmegyek aludni egy szállodába”. Akkor este megértettem, mi él a szívükben: az egymás iránti szeretet. És ezért a szeretetért imádkozom én is a magam számára.

Georgia Mix

A cikk megjelent a 44. sz. Lydia magazinban. (Minden jog fenntartva.)