Egy szeretett családtag elvesztése mindig fájdalmas esemény. Sokan kérdezhetik: mégis hogyan lehet felfedezni abban Isten gondoskodását? Egyáltalán lehet-e haláleset kapcsán isteni gondoskodásról beszélni? Határozottan kijelenthetem: igen, lehet!

Édesanyánk már évek óta betegeskedett. A családunk ezalatt megtanult együtt élni az eleinte komolytalannak tűnő, később egyre súlyosabbá váló cukorbetegségével, majd annak szövődményeivel. Először tabletták, később inzulin, látásromlás, szív- és veseproblémák, aztán lábujj-amputációk következtek... Mindennapjaink része lett a diéta, a sebkötözés, lábápolás, a fájdalmak és az időnkénti kórházi tartózkodás.

Megpróbáltatás előtt

Egy nyári napunk szintén így indult: kiújult lábszárfekély miatt újabb sebészeti vizsgálat, és újabb kilátásba helyezett kórházi kezelés következett. Semmiféle rossz előérzetünk nem volt, hiszen már többször átéltünk ehhez hasonlót. Akkor még nem tudtuk, hogy ez az utolsó kórházi tartózkodása lesz. De utólag átgondolva Isten gondoskodása, féltő szeretete minden egyes történésnél érezhető volt.

Kezdődött azzal, hogy ezúttal a sebész – ha a seb gyulladása az antibiotikumok hatására nem csökken – térd fölötti amputációt helyezett kilátásba. Így kaptunk ajándékba még néhány közös napot.

Folytatódott azzal, hogy váratlanul meglátogatott minket egy szeretett rokon, akivel a nagy távolság miatt csak ritkán nyílt lehetőségünk találkozásra. Vajon miért éppen akkor jött? Hiszen nem tudhatta, hogy ez lesz az utolsó találkozása anyával. Azt sem, hogy szükségünk lesz később a lelki támogatására.

Utolsó közös esténk vidám hangulatban telt a kórházban, nevetgéltünk és tervezgettünk. Nem panaszkodott fájdalmakról, alázattal és hittel nézett a rá váró események elé. Emiatt szép emlék maradt meg édesapánkban, akivel közel 40 évig éltek boldog házasságban.

Váratlan helyzet

Másnap korán reggel már csak egyedül mentem be a kórházba, hogy segítsek neki zuhanyozni, felöltözni, ágyat, szekrényt rendbe tenni, nagyvizitire előkészülni. Ezek a megszokott rutintevékenységek számára már nagy-nagy fájdalommal és kimerültséggel jártak. Éppen fésülködtünk volna, amikor bekövetkezett a tragédia: szívinfarktust kapott.

Csoda, hogy meg tudtam őt tartani, amikor lefordult a székről. És éppen akkor, amikor magamon kívül segítségért kiáltottam, két nővér is tartózkodott a szomszéd szobában... Ennek köszönhetően az orvosok gyorsan nekiláthattak az életmentésnek. Közben megérkezett a bátyám. Pedig ő rendszerint csak délutánonként jött be a kórházba, és semmit nem sejtett az éppen zajló drámáról!

Így történt, hogy amíg az újraélesztés tartott, édesanyánk mindkét gyermeke ott lehetett mellette élete utolsó perceiben. Azt hiszem, ez minden szülő számára megnyugvást jelenthet. Tudom, hogy anya boldogan halt meg ebben a tudatban. A kórházi folyosón mindketten imádkoztunk érte, de főként azért, hogy legyen meg Isten akarata, mi pedig tudjuk elviselni, bármi legyen is az.

A Jóisten akkor úgy döntött, hogy magához szólítja édesanyánkat. Azt gondolom, hogy Isten – anya halálának módjával – az iránta érzett szeretetét és gondoskodását is kifejezésre juttatta. Megszabadította a további fájdalmaktól, a kiszolgáltatottságtól, a szenvedéstől, amit az amputáció jelentett volna. Mindezt úgy tette, hogy közben szeretett családtagjai az utolsó percig mellette lehettek. Ő pedig azóta már együtt van szeretett szüleivel, testvérével, rokonaival és barátaival – amire régóta vágyott.

Igazi megbékélés

A temetésig még rengeteg intézni valónk volt. Mára csak annyi maradt meg bennem, hogy minden gördülékenyen zajlott. A családtagok és barátok segítségével – hálás voltam Istennek értük, önzetlen segítségükért – túléltük az első pár napot. Úgy éreztem, mintha ez az egész nem is velem történt volna. Gépiesen tettem a dolgomat, szinte kívülről láttam magamat és az egész helyzetet. Talán egy kicsit én is vele haltam, magával vitt belőlem is egy darabot.

Bár otthon sokat beszélgettünk a fennálló új helyzetről, még nem tudtam igazából megbékélni. Valami nyugtalanított, valami hiányzott. Foglalkoztatott a gondolat, hogy miután anyukám eltávozott közülünk, mi történt vele, hol van éppen. És akkor Isten újfent megmutatta, mennyire szeret – méghozzá egy újabb csodával!

Egyes szépkorú társaihoz hasonlóan édesanyám sosem értett a mobiltelefonok használatához. Ha tárcsáztam, és a füléhez tartottam a készüléket, akkor tudott csak rajta beszélni. A temetés utáni napokban viszont különös dolog történt. Egyik éjjel nagyon valósághű álmom volt: álmomban sms-t kaptam tőle. Tőle, aki azt sem tudta, hogyan kell sms-t írni és olvasni, egyáltalán mobiltelefont használni! Olyan szívmelengető érzés fogott el, hogy könnyek között ébredtem fel.

Ugyanis az álombeli üzenetben ez állt: Az új lakásban vagyok. Anya...

Smolniczki Beáta

A cikk megjelent a 44. sz. Lydia magazinban.